A 2000-es, és immár a 2010-es évek nyugati filmtermésének egyre jelentősebb része kezdte el használni az 1960-as, 70-es évek rejtett de gazdag élményanyagát. Ezek pedig nagyon is különböznek az akkoriban a saját korszakról szóló alapművek hangvételétől. A vasfüggöny ellenkező oldalán a főterektől a hálószobáig ható 1968 utáni évtized, a politikai radikalizmus új formái, a terrorizmus megjelenése mind-mind olyan témák, amelyekről rendkívül érzékeny filmek készültek. Valahogyan azonban akár politikai portré, akár családtörténet jelenik meg ezekből az évekből a filmvásznon, újdonságuk mellett kifejezetten sok közöttük a jól sikerült mű. Most azt az öt filmet szedtem össze, amit mindenkinek látnia kell, akit a jelenleg létező nyugati világ születésének korszakára kíváncsi. +1-ként felvetem persze a hazai helyzetet is.

1. USA: Frost/Nixon (2008, r. Ron Howard, 122 perc)

Az Egyesült Államokban éppen mostanában, Snowden és Bradley Manning kapcsán nagyon forró téma a politikai közbeszéd tökéletes elidegenedése a nyilvánosságtól. A 2008-ban az óceán mindkét partján nagy közönségsikert arató Frost/Nixon éppen ezt a témát járja körül. Nixon a Watergate-ügy után lemond és három évig nem is nyilatkozik senkinek arról, hogyan látja utólag a történteket. A jeget végül egy félmillió dolláros ajánlat töri meg 1977-ben. Felkért kérdezője, David Frost az interjú előtt jelentéktelen brit showman, a legutolsó ember, aki veszélyesnek tűnik. A volt elnökkel készült interjúk viszont letaglózó fordulatot vesznek, amit negyvenmillió amerikai néz végig a tévék előtt, ahogyan Nixon kimondja, "Egy elnök számára nincsenek törvények". Hollywood szokásához híven tehát egy jelentős, médiatörténeti epizódot választott a korabeli amerikai változások érzékeltetéséhez: itt a hetvenes évek nem csupán a Dallas és a diszkó, hanem a politikai ártatlanság elvesztésének időszaka is: amit azelőtt Vietnámról készült mesterművek sorozata közvetve suggallt, Ron Howard filmjében közvetlenül kerül a szemünk elé: a politikai hatalom önjáróvá válása, a viszonyok folyamatos de biztos rothadása.

Advertisement

2. Olaszország: Il Divo (Il Divo - a Megfoghatatlan, 2008 r.: Paolo Sorrentino, 117 p.)

Giovanni Sartori valahol azt írja az 1946 utáni Olaszországról, hogy az csupán látszatdemokrácia volt. A több mint negyven évig egyedül kormányzó kereszténydemokraták voltak szerinte ugyanis az egyetlen ok, amiért Itália nem lett egy, a kommunisták és/vagy a maffia által uralt, szétesett ország. Az Il Divo ennek a rendszernek a legfontosabb és egyben legördögibb/zseniálisabb alakját, Giulio Andreottit mutatja be. Filmünk abból a szempontból kakukktojás, hogy Andreotti az ellene folyó perek idején, 1990-től 93-ig követi. A visszaemlékezésekből azonban egyértelműen kiderül, főleg a hetvenes évek elejére a boldog hatvanas évek után szakadék felé tartó olasz állam ideje fontos benne. A filmbeli Andreotti saját szerepét az ország és hagyományos értékeinek kereszteslovagjaként látja, aki bármire, de tényleg bármire képes annak érdekében, hogy bármilyen változást visszatartson. Ahogy az őt zseniálisan játszó Toni Servillo magával ragadó kétperces monológjában is elhangzik (olaszul beszélőknek itt):

"Az igazság a világ végét jelenti. A világvégét pedig még egy helyes ügy érdekében sem engedhetjük meg."

A hétszer újraválasztott, aszketikus miniszterelnök hatalmát zsarolással, fenyegetéssel, az egyházat fölhasználva, titkos társaságokkal, és ha kell a maffiával való együttműködéssel tartja fönn átengedve nekik Szicília tulajdonképpeni vezetését, ugyanakkor pontosan tudja, hányan haltak bele uralmába, és őszintén gyászolja a Vörös Brigádok által elrabolt, és általa ki nem mentett Aldo Moro emlékét. Sorrentino bravúros: életrajzi filmjének intimitásában sem kerülte, hogy el a rettegett és szeretett politikus portréja ugyanúgy legyen vádirat, mint megértési kísérlet. A film nemcsak többet árul el másfél órában Olaszországról ma, mint hatvan történelemkönyv, hanem elgondolkodtat általában a demokrácia lehetségességéről, a hatalom természetéről is. És persze legalább más is eszünkbe jut ezentúl Andreottiról, mint a híres totális lefagyásos videója.

Advertisement

3. Németország: Baader-Meinhof-Komplex (A Baader-Meinhof-csoport, r.: Uli Edel, 2008, 149 perc)

Ami, Kelet-Németország-témában a "Mások élete", ahhoz az NSZK-ról szóló filmek közül a Vörös Hadsereg Frakcióról szóló Uli Edel film. Erőszakos, explicit és helyenként hatásvadász, olykor pedig kicsit vontatott rezümé az önmagukat szabadságharcosnak képzelő, naiv anarchista fiatalok szörnyeteggé válásáról. A listán talán ez az egyetlen film, ahol a trailer sokkal többet ígért a tartalomnál. Mégi nagyon hasznos megnézni, vannak benne rettenetesen hatásos képek is. Ilyen például, amikor a csoport egyik lelke, Gudrun Ensslin (Johanna Wokalek) először tör ki családja előtt, és apja, az evangélikus lelkész képtelen válaszolni arra, hol is van a beígért szabadság, emberség és demokrácia az életükből. A felszínen jóléti NSZK ugyanis a mélyben fortyog, a hidegháború frontvonala. Ez pedig azt is jelenti, hogy 1967-ben nyugatnémet rendőr szinte ugyanolyan kíméletlenséggel oszlat kommunista diáktüntetést, mint keletnémet társa kommunistaelleneset. A társadalom pedig ezt mint természetes jelenséget tűri el. Az egész persze a családban huszonéves, középosztálybeli németek szembesülnek azzal, hogy szüleik, nagyszüleik egykor Hitlert tűrték ilyen derűsen, és úgy érzik, ennek az elviselhetetlen kontinuitásnak kell véget vetni ahhoz, hogy a nácizmus ne éledjen újra. Az erőszakra azonban csak erőszakkal képzelik el a választ, és céljaik egyre inkább őrültek: szerkesztőségeket, amerikai katonai bázist robbanatanak föl, bírókat, rendőröket, politikusokat lőnek szét. Meglepő módon azonban mindez óriási szimpátiát ébreszt az országban, főleg a fiatalok között. Miközben tehát Baaderék leépülnek, az őket minden eszközzel megállítani akaró politikai hatalom rádöbben, hogy először is a saját bűneivel kell leszámolnia szembenéznie. Páholyból nézhetjük tehát végig a ma ismert, szinte kényszeresen szembenéző, önboncoló német politikai elit születését, és megismerhetjük azt is, mitől féltek annyira, hogy erre rászánták magukat.

4. Franciaország: La faute á Fidel (kb. Az egész Fidel miatt van!, 2006, r.: Julie Gavras, 98 perc)

A filmtörténetből már tudhatjuk, hogy a huszadik száad gyerekszemmel való ábrázolása oldhatja és ki is élezheti a problémafelvetést. (pl. Enyedi: Az én huszadik századom vs. Tarkovszkij: Iván gyermekkora). A dokumentumfilmes Julie Gavras első játékfilmjénél egyértelműen keverék-helyzettel állunk szemben, a megvalósítás viszont könnyed. Egy átlagosnak nevezhető jómódú francia család csöppet sem átlagos útja a hatvanas évek francia haboskávés konzervativizmusától a dohányfüsttel, és vegetarianizmussal terhelt újkommunizmusig (amely ugye a családi életet is át kívánja formálni) a kilencéves Annát követve szenvedhetjük végig. Ő először szép, nagy gyerekszobáját és szeretett kubai menekült dadáját veszti el apu és anyu politikai útkeresésében, majd fel kell adnia egyébként szeretett bibliaóráit is a katolikus leányiskolában majd végül azt is el kell kényszerűen fogadnia, hogy Miki egér fasiszta és tiltott. A mű mégsem antikommer pamflet-dolgozat. A kislány tudatának ébredezése közben rengeteget tanulunk mind a szülőkről és új chilei kommunista barátaikról, mind a gaulle-ista nagyszülőkről, akikhez a kislány nyárra tulajdonképpen menekül. Végül azonban a Tábornok halálát gyászoló nagypapa és Allende megölését sirató apa ugyanúgy megértésre talál. Nagyon érzékeny alkotás a "régi világ"-ba való visszatérés lehetetlenségéről és a hetvenes évek társadalmi erjedésének mélyebb rétegeiről.

5. Csehország: Olthatatlan (Horíci Ker, 2013, r.: Agnieszka Holland)

Azpersze csöppet sem meglepő, hogy az utóbbi évek első, komoly káeurópai hetvenes évek-feldolgozása éppen a cseheknél születik, hiszen a prágai tavasz ugyanúgy része a totális '68-nak, mint a cseh nemzeti függetlenségi törekvéseknek, ezért ott sokkal inkább elfogadott még jobboldali körökben is, mint másutt a keleti blokkban. Az HBO által gyártott Olthatatlan itthon is talált némi visszhangot. Ami itt is figyelemre méltó, az az, hogy a lengyel-cseh rendezőnő itt sem a "prágai tavaszt" választja témául, sokkal érdekesebb számára, ami utána történik. Jan Palach önfelgyújtási akciója tulajdonképpen a levert diákok utolsó elkeseredett akciója, amely - csodák csodája - épp a szovjetek által szorongatott cseh kommunista vezetés és állambiztonság görcsös butasága miatt - célt is ér végül. Mindezt hagyományos oknyomozó-stílusban egy, a Palach anyjának jogi képviseletét ellátó fiatal jogásznő főszereplésével követhetjük végig. Ugyan a hangulatba egy kis hagyományos, politikai filmek terén a régióra mindig is jellemző, lelkes heroizmus is keveredik, de hát a háromrészes minisorozat éppen ettől szerethető és egy kicsit a miénk is - amellett persze, hogy végre esélyt kínál a csehek történeti tapasztalatának megértésére.

+1


Az elsőre talán hektikus körkép után persze adódik a kérdés, mit végeztünk mi a filmek terén a hetvenes évekről. Téma ugyan lenne bőven, ennek ellenére különböző okok miatt sem 72-es diáktüntetés-hommage, sem csöves-rocker kultfilm, de még csak egy jó munkásőr-exploitation sem született még. Tulajdonképpen a hatvanas évekről a legutolsó jó film is 1983-ban (!!!) készült, ha leszámítjuk Timár Péter könnyed kis slágergyűjteményét.

Advertisement

Sejtem, hogy ezért jórészt az évfordulóra forgatókönyvet pályáztató NKA-t lehetne felelőssé tenni, és fogalmam sincsen, rejtenek-e írói fiókok jó forgatókönyveket. Mindenesetre olyan környezetben ahol a közvetlen múlttal képtelenek vagyunk nagyobb skálán akármit kezdeni, annak ellenére, hogy 56-os filmünk (köztük egy-két jó is) egy talicskával van már, és egy-két 89-es is elkészült. Amíg köztes időt homályba borító légüres térben mozog, ez így is marad. Nagyon sok minden történt ugyanis Magyarországon társadalmi-politikai értelemben is, amely nélkül sem rendszerváltás, sem kilencvenes évek nem igazán magyarázhatóak (hogy csak egy példát említsek, ekkor történt az értelmiség népi-urbánus kultúrharcának kiújulása).

Egyelőre azonban, attól tartok, be kell érnünk körülbelül ennyivel:

Éljen Fenyő Miki!