Az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, a Parkinson-kórban szenvedő Kertész Imre nemrégiben azzal döbbentette meg a közvéleményt, hogy a Paris Review-nak adott interjújának végén bejelentette: „Köszönöm, ennyi lesz. Ez volt az utolsó interjúm”. Végül nem tartotta be ígéretét, és az előbbinél is komorabb és szomorúbb beszélgetést folytatott a Zeit riporterével, amelynek szövege magyarul a NOL-on jelent meg.

Természetesen a média a legpikánsabb résznek azt tekintette, hogy egyetértett a riporter azon állításával, miszerint „holokauszt-bohóccá” vált. Kertész Imre ugyanis kifejtette, hogy egész életét afféle színjátékként értékeli, amelyben ő a „holokauszt-biznisz” egyik legfőbb brandjévé vált.

Advertisement

A magyar közélet harap a „zsidó-témára”, így nem csoda, ha ezen kis részlet kapcsán ítélik el sokan az írót, vagy éppen ellenkezőleg, megkövetik őt. Zsidók és baloldaliak hangos felháborodásuknak adtak hangot, többek közt azért, mert Kertész ki merte mondani ezeket a szavakat: „Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt”. Jobboldaliak pedig „navégre”-érzéssel fogadták a nyolcvankét esztendős író szavait, hiszen alátámasztotta folytonos holokauszt-ellenességüket azzal, hogy az egyik legfőbb érvet, a „holokauszt-bizniszt”[1] megemlítette.

Szerintem viszont nem ezért fontos igazán ez az interjú – illetve nem a fenti kijelentésekkel való egyetértésem, vagy egyet nem értésem alapján ítélem meg Kertész Zeitnak mondott mondatait. Azért nézek fel a súlyos beteg, már-már halált váró íróra, mert képes volt szembenézni rendkívül sok szenvedéssel „tarkított”, fordulatos múltjára.

Számomra nem a Kertészre, a holokauszt-túlélőre vonatkozó mondatai voltak az igazán megragadóak és tragikusak, hanem Kertészre, az íróra vonatkozóak.

Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette.

– Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.

– Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?

– Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)

Ez a szenvedéssel teli önirónia az, amitől olyan zseniális a Zeit interjúja. Kertész ugyanis nemcsak szomorúan szembenéz múltjával, hanem képes némi – megkeseredett – humorral végrehajtani az önreflexiót, amelyből például az is kiderül, hogy a Kádár-korszakban élte legboldogabb napjait. (Bár korábban „börtönként” értékelte a kádári éveket.)

Advertisement

Lehet persze nem szeretni sok mindenért: könyveiért, korábbi kijelentéseiért, németországi cselekedeteiért vagy akár a mostani interjúért. De ez a nehéz sorsú, beteg és végérvényesen megkeseredett öregúr a kérlelhetetlenül őszinte múltba nézésével belopta magát a szívembe.

Ha további kommentárokra vágysz, kövesd Facebook-oldalunkat, vagy iratkozz fel RSS-csatornánkra!


[1] A „holokauszt-bizniszben” egyébként valóban lehet valami. Húsvétkor jártam az auschwitz-birkenaui haláltáborokban, ahol komoly belépődíjakból és könyvesboltokból igyekeztek néhányan meggazdagodni ezrek egykori szenvedéseiből és halálából. A – Kertész által említett – buchenwaldi gyakorlat pedig mindennek a legalja lehet. Ugyanakkor mindenképpen el kell látogatni ezekre a helyekre, hogy felfogjuk, mire képes az emberiség. (Bár Kertész Imre ezzel kapcsolatban korábban ezt mondta: „Sokáig azt hittem, hogy tanultunk belőle valamit. De tévedtem”.)