„Nem kell mindig tanulságokat keresni” – írta Népszabadság-béli, szép búcsújában jó barátja, Rózsa Milán halála kapcsán Jámbor András. A mondat közéleti relevanciával bírt, ugyanakkor más gondolatokat is elindított bennem. Milánt sajnos nem ismertem, de az írásokból az tűnik ki, hogy egy lelkesedni kész, jó lelkű fiú volt, aki mindenkivel szívesen leült beszélgetni, aki kereste az alkalmat, hogy másokért, a jövőért tegyen.

Ismertem viszont valakit, egy másik srácot – egyetemi évfolyamtársamat, jó barátomat, Attilát. Elnézést kérek, amiért jórészt róla fogok beszélni, de azt hiszem, mások is hasonlóan érezhetnek barátaik, szeretteik kapcsán – még ha nem is merném írni, hogy megértem, mit éreznek más gyászolók. De már csak úgy van, hogy másfél éve minden halál őt juttatja eszembe, őt veszítem el újra és újra. És bocsánat, ha csapongó leszek, de ez csak így működik.

Nem tudom, miért írok erről, nem is biztos még, hogy élesíteni fogok a végén bármilyen posztot is. Akartam írni másfél évvel ezelőtt is, amikor Attila itt hagyott minket, hosszasan fogalmaztam magamban a sorokat, hogy aztán hagyjam inkább az egészet. Nem volt közéleti szereplő, kinek írnék? Mit írnék? És elsősorban is: miért? Miért foglaljam szavakba, amit nem lehet? Minek a forma, minek a sok külsőség, miért tennék úgy, mintha ez is csak egy téma lenne, ami köré írás szerveződhet? Miért próbáljak bárkit is közel engedni az egészhez, mikor tudom, hogy másoknak ez úgysem fog annyit jelenteni?

Huszonkét éves volt, négy évvel fiatalabb, mint Milán. 2013. május 24-én, éjjel kettő órakor egy dalszövegrészlet jelent meg a Facebook-oldalán: „Köszönet testvérek, igaz barátok.” Három és fél órával később, mikor ébredtem, és láttam, azt hittem, túl van egy jó bulin. Túl volt már minden máson is. Ezt viszont csak két hónappal később tudtuk meg, tudtam meg, addig minden nap vártam, hogy visszajöjjön, hogy újra élje az életét. És még most is várom.

Egy fiatal ember, aki előtt ott van még minden, miért tenne ilyet? Mondták többen is: megértik a döntésed, Attila. Én nem tudtam, most sem tudom, és nem is akarom sem ma, sem megint másfél év múlva. Nem akarok túl lenni, mert nem tudok, mert az élet nem ennyi, nem lehet ennyi. Az emlékek szép dolgok, de még szebb lett volna, ha visszajössz, ha együtt lediplomázunk, ha ott vagy az augusztusi esküvőmön, ha ott vagyok, mikor kiadják a szövegeid, mert biztosan kiadták volna. Lám, egy tanulmányod meg is jelent júliusban a PontKommban, de te már nem vártad meg.

Miért?

Kezünkben a szégyenkenyér, // szégyen-rozsdával befutott kanál – // rágni, nyelni tudunk” – írta Zelk Zoltán Nagy László halála után, és ez a szégyen az, amit azóta is érzek. És a szégyen, hogy neked szegezem a kérdést, pedig hol voltam én, amikor komoly beszélgetések kellettek volna, hol voltam, amikor egy kellemes szombat esti iszogatás közben a politikai hülyeségeken való röhögés helyett komolyra is lehetett volna fordítani a szót, változtatva talán a jövőn is? A legtöbbször próbálok nem a múlton rágódni, és igyekszem a lehetőségekből a legtöbbet kihozni, de itt már nincsenek lehetőségek, itt már nem vagy és nem vagyunk.

Advertisement

Nézem, ahogy egyesek a politikai elmebajuknak megfelelően értelmezik az értelmezhetetlent, és közben olvasom Balogh Gábor szép, emberi búcsúját is vitapartnerétől. Mint írja, hiába látta másként a világot, mégis borzasztónak tartja a történteket, Milán pedig remek ellenfele volt.

Attila nem volt a remek vitapartnerem, többnyire nem értettem, miért mondja, amit mond, komolyan beszél vagy csak cinikus megint. Miben hitt valójában, nem tudom, újabb és újabb szerepeket láttam csak, és újabb és újabb maszkokat húzok én is, húzunk mindannyian, miközben azt hisszük, tudjuk, kik vagyunk valójában. A barátai, családtagjai talán tudják, milyen volt valójában Milán, mit érzett mindvégig, másnak fogalma sem lehet róla.

Én Attilát is máig próbálom megérteni. Sorolhatnám, milyen remek humora volt, hogy lehetett rá számítani, hogy mennyire művelt és egyben kiszámíthatatlan volt, de minek? Nem számít, ki harcos és ki nem – ember volt, fiatal, ez pedig az ő világa volt. Nem tudom, hova lett, félek belegondolni is. Nem tudom, miért ment, nem tudom, hol rontottam el. Öt nappal előtte egyik kedvenc számunkat posztolta: „mindig úgy néztem, hogy az élet egy csoda, // király akartam lenni, hogy jussak valahova, // egy igaz férfi, aki hat, alkot meg gyarapít, // ad az embereknek és hagy maga után valamit."

Advertisement

Nincsen már hova lépni, nincs már magyarázat, nincs értelem, nincs tanulság, de akkor sem fogom elfogadni. Várlak haza, Attila.

Nyugodj békében, Milán!

—-

„A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.

Advertisement

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem ordítok?”

Advertisement

(Zelk Zoltán kiállt az 1956-os forradalom mellett, annak leverését követően így három év börtönre ítélték. Végül másfél év után kijöhetett. Felesége a szabadulása előtt egy héttel halt meg. Neki írta később A sirály című versét is, melyből a fentebbi idézet származik.)