Kedves Rasi!

Örülök, hogy neked bejött az élet és rögtön találtál állást. Örülök, hogy a férjeddel önerőből ki tudjátok pengetni a tandíjadat, elég fasza lehet, hogy nálatok jól mennek a dolgok.

Advertisement

Tulajdonképpen nálunk is. Én is 25 éves vagyok, doktorandusz. Az alapképzést és a mesterképzést államilag finanszírozott formában végeztem el, a megélhetésemet a családom biztosította, az egyetem mellett alkalmi munkákat végeztem, hogy a szórakozásom és a luxusköltségeim ne a szüleimet terheljék. Idén úgy nézett ki, hogy nem kapok ösztöndíjat a doktorira, ezért kénytelen voltam elkezdeni rendes munkát keresni. Sajnos hiába volt diplomám az ország egyik legjobb egyeteméről, hiába volt munkatapasztalatom több területen is, sőt hiába ismertek a szüleim több embert is, én nem kaptam állást sem a Közgépnél, sem a szállodaiparban (jut eszembe, derék dolog négy nyelven beszélni, de legalább ennyire derék helyesen írni az anyanyelveden). Végül az egyetlen hely, ahová felvettek az egy könyvesbolt volt. Egy hónapot dolgoztam ott (egyébként nagyon jó hónap volt), mert utána kiderült, hogy mégis kapok ösztöndíjat, ami mellett teljes munkaidőben nem dolgozhatok. Kevesebb mint kilencvenezer forintot kerestem.

Én sajnos a külföldi egyetemről csak álmodozok, de azért nem panaszkodok, elvégre így is Közép-Ázsia tizenötödik legjobb egyetemére járhatok, ráadásul ingyen. Mondjuk ahogy a híreket nézem, nem mindenki lesz ennyire szerencsés a jövőben, de ez nem is gond, Édesapád megígérte, hogy a jól képzett munkaerőnek biztosít majd állást. Biztos nekik is összejön majd a tizenötmillió félévente.

Azért arra kérlek, hogy ha így a karácsony környékén beszélsz Édesapáddal, említsd meg neki, hogy esetleg a forint árfolyamával, meg a haldokló gazdasággal csináljon már valamit, mert hát sajnos az sokat dobna az itthoniak hangulatán.

Üdvözlettel,

Szabolcsi Gergely