"Az ország gyökeres változásra adott mandátumot a Fidesznek, hogy önbizalma helyreálljon, hogy energiáit visszanyerje, és életkilátásait javíthassa. A felhatalmazás erre használható. Mi több, kötelező erővel használandó. A kétharmados többség nem az országra veszélyes: annak uniós beágyazottsága, demokratikus érettsége elegendő védelmet jelent. Sokkal inkább a hatalom gyakorlói tarthatnak maguktól, hogy a bizalmat örökbérletbe kapták, és már nem is tudják elveszíteni." - ekként kért nagyobb visszafogottságot a Fidesz-kritikusoktól a Heti Válasz 2010 április 29-ei számának vezércikke. Ahogy a lapnál, úgy másutt is komolyan gondolták akkoriban, hogy a kétharmad lehet a biztosítéka annak: a kormányzati kudarcok ezután nem lesznek senki másra foghatóak, a hatalom szinte rá lesz kényszerítve, hogy látványos eredményeket érjen el.

A Fidesz-KDNP pedig nem is habozott: szinte minden téren radikális átalakításokat hajtott végre, felhatalmazását mintegy a rendszerváltás meghaladására való felszólításként értelmezve. Innen sarjadt ki az új alkotmány, a közoktatás és a közigazgatás átalakítása, a bankadó, de még a dohánykereskedelem átalakítása is. Ahogy a Méltányosság Politikaelemző Központ is írta a Fidesz természetrajzát felvázoló elemzésében: "amit a baloldalon önkényuralomnak vélnek, az valójában a Fidesz radikális átalakításra törekvő igyekezete, az a szándékuk, hogy olyan átalakítást visznek végbe, amelyben a változások elérnek egy bizonyos határpontot, amikor a belső ellenerők nem tudják visszafordítani a reformokat".

Advertisement

Radikális változást! - hirdette a Jobbik 2010-ben, amit a Fidesz tökéletesen be is teljesített, ezzel gyakran a radikáljobbos párt lába alól is kihúzva a talajt. Ez egyesek szemében azt a prekoncepciót erősítette meg, hogy a szélsőjobb és a jobboldal egy és ugyanaz ("ugyan máááááááááááár" - mondaná Kerényi), másokat pedig arról győzött meg, hogy Orbán a tökéletes ellenszer a Jobbik megerősödésével szemben. És érkeztek szerencsére jobbról is kritikák, hogy a Fidesznek bizony nem kellene az EU-zászlóégetésre és a keleti despoták iránti rajongásra olykor-olykor rájátszania, pusztán a széljobber szavazók elhódítása végett.

A radikalizmus persze nem csak a Jobbik-közeli témák csúcsra járatásában jelent meg. A Fidesz valóban történelmi felhatalmazásnak tekintette 2010-es győzelmét, ezért kijelentette, hogy eleddig csak a rendszerváltás utáni húsz zavaros évben botorkáltunk, de most valami gyökeresen más fogja a kezdetét venni. És a Fidesz-közeli gondolkodók meg is erősítették a kormánypártot ezen feltételezésében: ők is az Orbán Viktor pártjába vetett végtelen bizalom jeleként értékelték azt, ami valójában csak a korábban kormányzó pártokból való elképesztő mértékű kiábrándulás jele volt.

Így jöhetett létre azon reformok valóban kritikus tömege (bye-bye, Bokros!), melyekre nagyon gyakran nem volt több magyarázat, minthogy meg kell bontani a megkövesedett posztkommunista struktúrákat. Látványos volt például a közoktatás átformálása, melynek vége az lett, hogy az iskolaigazgató azzal nem bízhatta meg a portást, hogy cserélje ki a mosdóban az égőket, a tanárok kinevezése pedig hirtelen elképesztő bürokratikus nehézségekbe ütközött. Közben pedig a KLIK is elkezdte széthordani az iskolák szertárainak bútorzatát.

Advertisement

A trafikügy és a takarékszövetkezetek mostani átalakítása a piaci viszonyok önkényes feldúlására volt példa: ezek után gyakorlatilag ugyanígy államosíthatják például az alkoholkereskedelmet is, mondván, a kiskorúakat meg kell óvni a tömények keltette csábítástól is. Sőt, bármit államosíthatnak, ha épp úgy tartja a kedvük: elég csak annyit mondani, hogy nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában a korábbi állapot fenntartása, esetleg szimplán csak a kommunizmus alatt kivételezettektől kell elvenni és újraosztani valamit, akármit.

Többnyire azt figyelhettük meg, hogy a Fidesz-KDNP érdekei hirtelen a nemzet érdekévé avanzsálódtak, ennek mentén pedig ahhoz nyúltak éppen hozzá, amihez kedvük tartotta. A választójogi reform is azt segítette elő, hogy a pálya jobban lejtsen, miként az előzetes regisztráció is ezt a célt szolgálta volna. A kultúrkampf is abból a téves feltételezésből indult ki, hogy a kultúrát eddig privilegizálták a "liberálisok", na de most majd kiegyenlítődnek a dolgok a "jobboldali" szerzők, művészek helyzetbe hozásával. Nem értették meg, hogy politikai ízlésnek ma már semmi köze ahhoz, kinek van helye a kánonban, és hogy egy Nyirő Józsefet, Fekete Györgyöt vagy Czakó Gábort nem fog tudni művészetileg nagyobbá tenni az, hogy jobboldalinak tartják magukat.

Persze, a változtatásoknak voltak sikeresebb pontjai is: a Fidesz nemzetpolitikáját én például nagyjából jónak tartom, ahogy a kettős állampolgárság megadásával is egyet tudok érteni. A választójog megadását már lehet vitatni, de utólag már ezt egyáltalán nem volna helyes visszavenni a határon túl élő magyaroktól.

A példátlan felhatalmazás azonban, mint bebizonyosodott, a Heti Válasz vélekedésével szemben az országra nézvést is veszélyesnek bizonyult. Veszélyes volt a magántulajdon szentségére éppúgy, mint közös politikai alapzatunkra is. Fideszország létrejött, miközben a politikai alternatívák hiányából és a korábbiakból való kiábrándulásból nem igazán következett, hogy a választók ilyesmire hatalmazták fel Orbán Viktorékat. A gazdaság rendbetételét várták tőlük (e téren nem is mutattak annyira rossz teljesítményt), illetve a szégyenletes lopások egyszer és mindenkorra való felfüggesztését. Nos, utóbbiak terén talán csak azt könyvelhetjük el eredményként, hogy a fideszesek nem bizonyulnak olyan ügyetlennek, mint az MSZP egykori tisztségviselői. De a nyomok eltüntetése is láthatóan sikeresebb manapság, mint 2010 előtt.

A radikális átalakításokról azonban a Fidesz többnyire a látszólag kézzel fogható, a választópolgárokat gyarapító intézkedésekre igyekezett terelni a figyelmet. A tíz százalékos rezsicsökkentésre, a családi adókedvezményre és a többi hasonló, a választók zsebeit is érintő kérdésre. Ezzel látványosan demonstrálták azt is, hogy megvesztegethető, pénzzel és étellel lekenyerezhető birkáknak gondolják a választókat (amivel amúgy másokat vádoltak az előzetes regisztráció vitájában). Persze, a családi adókedvezmény például jó dolog (a rezsicsökkentés mondjuk szimpla piacellenes demagógia, kétezer forintos néphülyítés), de ettől még egyáltalán nem ez adja meg egy párt politikájának a lényegét.

A kétharmad birtokában a Fidesz elhitte, hogy övé az ország, egyben pedig olyan felforgatásokba is belevágott, amelyek inkább csak kárt okoztak, mintsem hasznot hajtottak. Bár tavaly és idén is gyakran beszéltek konszolidációról, valójában a radikalizmus spiráljából egy percig nem tudtak kilépni. Változtatás, változtatás, változtatás - ez mára azt eredményezte, hogy a baloldali ellenzék is radikális átalakításokat fontolgat, és úgy látja, többre van már kormányváltásnál szükség.

Advertisement

Pedig, ahogy 2010-ben sem lett volna szükség rá, úgy az eddigi változtatások ellenére a jövőben sem ez irányba kellene továbblépni. Az ország folyamatos radikális alakítgatása helyett fokozatos visszavonulásra lenne szükség: a nagyívű változtatásokra nem használván továbbiakban a kétharmados, háromnegyedes és egyéb elképesztő mértékű felhatalmazásokat. A radikalizmus hullámvasútjából nem még radikálisabb válaszokkal, hanem higgadtsággal és önmérséklettel lehet kilépni.

"A 106 választókerületben – ahol a választás valójában el fog dőlni - közös egyéni jelöltekre még van esély a baloldalon (ha ez sem megy majd, akkor valóban nincs mese, és a Fidesz akár négyötödöt is szerezhet)" - ezt Török Gábor írja legutóbbi, a baloldali összefogást tervezők újabb szerencsétlenkedését elemző posztjában. Nos, utóbbi az, amit 2014-ben mindenképpen el kellene kerülni. Az országra nézvést az lenne a legszerencsésebb, hogy bárki is nyeri a választásokat, ne legyen se kétharmada, se háromnegyede, se négyötöde.

Ha a Fidesz ismét kétharmadot szerez, már semmi nem hozza vissza őket a józanság talajára. Akkor előzetes regisztráció lesz 2018-ban, és még örüljünk, ha nem fog rögtön be is kerülni az alkotmányba. Még több államosítást, még több és látványosabb lopást várhatunk a Fidesztől, természetesen továbbra is a rendszerváltás befejezésének igényével meglépve ezeket. A kormányzati sikertelenség pedig a továbbiakban is nyugodtan rákenhető lesz külső körülményekre - 2010 után elégszer láthattuk, hogy a demokratikus viszonyok okozta erősebb ellenzék helyett az Európai Unió lett a legújabb mumus. Tavares-re ugyanúgy ráfogható lesz a továbbiakban is minden balfácánkodás, mint 2002 és 2010 között Orbán Viktorra.

Advertisement

Épp ezért nem értek egyet Szabolcsi Gergellyel: szükség van az ellenzéki összefogásra, főleg, hogy már ennyire belehergelték magukat. Szükséges ez, mégpedig a Fidesz kétharmadának elkerülése végett. Induljon csak együtt az MSZP, az Együtt-PM, de még a DK és Fodor is: teljesen mindegy nekem, nyernek-e vagy sem, csak kétharmadot ne szerezzenek, és akadályozzák meg azt is, hogy a Fidesz ismét túlnyerje magát.

Ahogy eddig sem izgatott, úgy a továbbiakban sem érdekel Bajnai és Mesterházy párharca, de már az sem, hogy a nagy összefogás mentén ismét bekerülhet a Parlamentbe Gyurcsány és a fél százalékos csapata. Valóban semmit nem lehet várni ezektől a szerencsétlenektől, és valóban kellemes értelmiségi tevékenység a Schmuck Andoron való röhögcsélés: ám mindez tökéletesen irreleváns akkor, amikor arról van szó, hogy a demokrácia további négy évig fügefalevélként fog-e szolgálni akármelyik kétharmados párt számára.

Advertisement

Amilyen bénák az összefogáspártiak, az ő kétharmaduk egyelőre nem reális félelemforrás: de Isten óvjon minket attól, hogy a jövőben Fideszországot MSZP-országra kelljen cserélni, Molnár Csabát és Scheiring Gábort pedig az alkotmány közelébe engedni. Meglehet, ők nem éppen a hajléktalanok kriminalizálását emelnék ilyen magas szintre, hanem mondjuk a Jobbik betiltását. Abban sem lenne sok köszönet, ahogy az is ugyanolyan felháborító lenne.

Valódi demokráciára, nagyobb átláthatóságra és megfontolt, radikális megoldásoktól ódzkodó kormánypártra lenne szükség. Ha pedig önmagától nem hajlik erre a nyertes, hát legalább a kétharmad ne legyen segítségére a felforgatásban.

Így a Magyar Narancsra egy napra rájátszó Bajnai, illetve az őt porig alázó Mesterházy előválasztásos hülyesége helyett egy dolgot tudnék ajánlani: valaki lépjen vissza a miniszterelnök-jelöltségtől, de kurva gyorsan. Nem érdekel, hogy ki, amúgy is Plankóhoz hasonlóan vallom, hogy tökéletesen mindegy, melyikük lesz a jelölt: de egyikük emberelje végre meg magát, és hagyja abba a primadonnáskodást. Döntsék el kő-papír-ollóval, nem érdekel, amúgy sem fogok rájuk szavazni: de önálló indulással ne szórakozzanak már csak azért sem, mert az elmúlt években folyamatosan az összefogás szükségességéről karattyoltak. Az Együtt-PM szövetségnek önmagában, összefogás nélkül amúgy sincs semmi értelme.

Advertisement

Félő, ha a Fidesz most ismét kétharmadot szerez, 2018-ban már a Jobbik vagy a baloldali szövetség ácsingózhat majd hasonlóra. Mindkettő tragikus lenne, előbbi persze jóval inkább, de utóbbiban sem lenne sok köszönet. Ahogy a mindenkori kisebbséget is meg kell óvni végre a többség zsarnokságától. A normalitás visszatérésével talán még ki lehet lépni a radikális, szélsőségesen egy párt érdekeit szolgáló átalakítgatás csapdájából. Négy évre legalábbis biztosan, ennél pedig egyelőre nem lehet többet kívánni.