Még az arany időkben, mikor az Alternatíva ún. print formátumban jelent meg, szóval akkoriban igen nagy barátai voltunk a kultúrának. Írtunk győri zenekarokról, színi előadásokról és kiállításokról is. Egy ideje viszont csak politikával meg hülyeségekkel foglalkoztunk. Úgyhogy mikor Margl Ferenc barátom elhívott egy kiállításra, amit ő kurált, vagyis inkább Sárai Vandával ko-kurált, nem tudtam ellenállni.

A sajtóanyag szerint a keresztségben PROTEKT nevet kapó kiállítás

a magyar társadalom szétforgácsolódottságára, a több, egymással parallel módon futó, ezért metszéspontokban soha sem érintkező narratívára reflektál. Ezek az egymással össze nem egyeztethető gondolkodási módok, interpretációk és tévképzetek túlnyomórészt a hazánkban éppen uralkodó pártpolitikai elköteleződések, kvázi-ideológiák és személyi kultuszok erőterei mentén tételeződnek.

Jómagam egyébként nem vagyok sem igazán értő befogadója, sem nagy híve a modern művészetnek, mégsem közelítettem meg szkeptikusan a dolgot, mert ez a fent vázolt téma talán az egyik legfontosabb téma manapság Magyarországon. Az ország nagy része legyintve tűri, ahogy maroknyi csoportok kábítanak el tömegeket a saját mákonyos valóságértelmezésükkel, legyen szó akár történelmi kérdésekről, akár napi politikáról. A kiállítás a védelem negatív oldalát, az "óvást, konzerválást, lezárást, kizárást, passzivitást, mozdulatlanságot, privilégiumot, a fennálló rend őrzését" vizsgálja, ahogy azt Lakner Zoltán a megnyitón összefoglalta.

Hétfőn egy gimnáziumi osztályhoz csatlakozva lestem be a Rottenbiller utca 35. alatt található Studió Galéria hűvös, kopár kiállítótermébe. A végzős diákok meglepően – átlagon felül tájékozottak voltak a napi politika eseményeiről, ami jó érzés volt: talán mégsem olyan kibaszottul elveszett ez a generáció, mint a kutatások mutatják. Persze egy fővárosi iskola szűk mintáján vizsgálva messzire vezető következtetéseket sem vonnék le.

Az óramutató járásával ellentétesen haladva az első kiállítási tárgy egy köztéri installáció. Az ilyeneket pont azért utálom, mert nagyon sokat kell magyarázni: videó és két bekeretezett kép mutatja, hogy miről van szó, de a tárlatvezetés is sokat hozzátesz. A lényeg: az Erzsébet híd budai hídfőjénél volt egy Gömbös-szobor, amit a kommer Marót-csoport robbantott fel a háború végén. Ennek a szobornak a talapzatából később csináltak egy emléktáblát a robbantásról, amelyet aztán elloptak, de kipótoltak, bár Gömbös neve le van marva a tábláról – Horváth Csaba munkája két összegraffitizett emléktábla, rajta random szavakkal a komcsi emléktáblából.

Az üzenet, legalábbis számomra: az emlékműveknek akkor van értelme, ha jelentenek bárkinek is bármit. Nagyszerű példa erre ma a Szabadság tér, meg is említik a kurátorok. A kapualjban bujkáló Horthy; a publikumtól úttal elzárt, éj leple alatt összerakott, mélygarázsra épített, átadatlan német megszállás áldozatainak emlékműve (NMÁE); az eltávolíthatatlan szovjet emlékmű; a random Reagan-szobor teljesen alkalmatlanná teszi az egykori kaszárnya helyén álló parkot a bármiféle értelmes emlékezésre. Egyedül Bandholtz felé szoktam kissé megbillenteni a fejem, ha arra járok.

Advertisement

A következő installáció egy járóka, melyen belül a felszedett parkettából elkezd épülni egy lépcsőszerű építmény. Na ezt már szeretem, ennek ránézésre is van üzenete. A kurátorok elmondása szerint egyrészt a hallgatói tüntetések, másrészt a kezdő művészek kilátástalansága ihlette az alkotást. Ez benne van, ahogy benne van a regnáló politikai osztály igénye arra, hogy infantilizálja, keretek közé zárja az ifjabb generációt. Szépnek nem mondanám, de sivársága csak hozzáad az üzenethez.

A kiállítás harmadik darabja több, tornapadra felhalmozott könyvstócból áll, melyekbe felülről nézve a silence szó betűit vágták bele. Az üzenet egyértelmű, we don't need no education, menetelő kalapácsok, világos, de nem fogott meg. A negyedik installáció is némi magyarázatra szorul, de utána már elég szórakoztató: egy VITRINBEN, bársonypárnán kapott helyet a Fekete György MMA-atyaúristen atavisztikus műveit bemutató album, melyhez egy beépített gumikesztyűvel lehet hozzányúlni. Ez már olyan mély, hogy magas, mindenki vonja le a konzekvenciákat. Én imádtam! A Nemmivoltunk Crew alkotása egyébként, itt van:

Az ötödik darab ránézésre talán a leghatásosabb: Borsos Lőrinc három festménypárja, magyarlobbi/buzilobbi; magyarban a magyar; magyarban a sötét / sötétben a magyar címekkel. Előbbi előbb a magyar zászlóba helyezi a szivárványzászlót aztán viszont; utóbbi egy fekete kockát rak a zászló közepébe, aztán a zászlót a sötétségbe, a középső pedig a magyar zászlót rakja kicsiben a magyar zászlóba. Teljesen minimál a dolog, de működik: a fekete kockás magyar zászló például az '56-os zászlóra emlékeztet.

A hatodik darab egy hanginstalláció, vagy mi a tököm ez, mindenesetre a cimkéjét beillesztem ide, mert hosszantartó nyomokat hagyott bennem. A hangfelvételen egyébként indusztriális zajok mellett az emberi párzás zenéjét lehet hallgatni, vagy köznapi szóval mondva baszáshangokat. MODERN FUCKIN' MŰVÉSZET, nagyon tetszett, de most viccen kívül mondom.

Szóval végső soron repül a nagy LÁJK, meg a riszpekt. Menjetek el ti is meghallgatni a baszáshangokat, meg Fekete Gyurit taperászni, még péntekig tehetitek meg a Rottenbiller utca 35. alatt.

Advertisement