Melyik országban vagyunk és milyen évet írunk? A kormány csapatai helyi lázadókkal és oroszokkal harcolnak orosz határ menti területeken. Miközben próbálják tartani ezt a vonalat, az ellenállást korábban bátorító nyugati hatalmak igyekeznek békét kötni az orosz vezetővel, és pénzügyi segítséget nyújtanak, de erősen megosztottak abban a kérdésben, hogy beavatkozzanak-e fegyverszállítással, esetleg csapatok küldésével. Az ország nyelvileg és etnikailag megosztott, a fővárosban korábban tüntetéseken követelték a kiállást a nemzeti érdekekért.

Az Oszmán Birodalomban, és 1853-at. Miklós orosz cár ebben az évben úgy érezte, hogy itt az ideje rendezni a keleti kérdést, azaz a gyengülő Oszmán Birodalom örökségének felosztását. A szentföldi templomok körül kialakult ortodox-katolikus konfliktusban felvette a kesztyűt a frissen hatalomra került III. Napóleon ellen, az Isztambulba küldött követe viszont nem tudta kierőszakolni az orosz követelések elfogadását, mivel a brit és francia követek által támogatott Porta ellenállt a követeléseknek, melyek gyakorlatilag a balkáni keresztény nemzetek elszakadásával, orosz protektorátus alá helyezésével jártak volna.

Advertisement

A diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Miklós parancsára az orosz csapatok nyár elején elfoglalták a névleg szultán alá tartozó román fejedelemségeket. Mindeközben a nyugati hatalmak az utolsó pillanatig igyekeztek elkerülni egy nagyobb háborút. A brit kormány nem tekintette hadi cselekménynek a fejedelemségek elfoglalását. Isztambulban a vallási iskolák diákjai tömegrendezvényeken tüntettek a háború mellett: a szultán végül hadat is üzent ősszel. A következő hónapokban furcsa háború alakult ki a Duna mentén: a törökök erősítették az erődjeiket, Paszkevics tábornok azonban a kiszámíthatatlan osztrákok miatt nem mert nyugat felé támadni. Az oszmánok tetemes mennyiségű pénzt költöttek el a brit sajtóban ügyük reklámozására, a közvélemény megnyerésére: sikeresen.

A britek az Indiába vezető út miatt tartották fontosnak az ismert és könnyen korrumpálható oszmán hatalom egyben tartását; Napóleon első sorban csak egy nagy győzelemre vágyott; Ausztria pedig teljesen elképesztő módon volt döntésképtelen a kérdésben. Bécs nem örült a balkáni előrenyomulásnak és félt az oroszok oldalára állni a britekkel és a franciákkal szemben olasz területei miatt; viszont így egyetlen igazi szövetségesét, az őt 1849-ben fegyverrel megsegítő cárt kellett elárulnia. Ausztria végül fegyveresen nem lépett be a konfliktusba, de mozgósításával folyamatos fenyegetésben tartotta az oroszokat. Egészen 1854 januárjáig igyekeztek megbékíteni Miklóst a nyugati hatalmak, akkor viszont a közvélemény nyomására végül hadat üzentek. A következő két év eseményeit hívjuk krími háborúnak.

Az ukrán konfliktus kezdete óta érzem a két helyzet közötti párhuzamokat. Persze rengeteg különbség is van, ezt nem lehet tagadni. Ebből az első és legfontosabb, hogy manapság egyik nyugati nagyhatalomnak (USA; EU) sincsenek komoly gazdasági, politikai vagy katonai érdekeltségei egy területi épségét megóvó, nyugati Ukrajna megteremtésében. 1854-ben végül az döntött a katonai beavatkozás mellett, hogy voltak ilyen érdekeltségek, ezeket egyrészről meg kellett védeni, másrészről ezeket kihasználva végre alkalom nyílott arra, hogy „helyre tegyék” az Európa csendőrének szerepében tetszelgő Oroszországot. Első sorban Palmerston, a későbbi brit miniszterelnök állt a széleskörű oroszellenes felszabadító háború pártján, amely végül sosem jött el. A másik különbség pedig, hogy abban a konfliktusban nyíltan vett részt az orosz hadsereg és a szláv testvérek felkelésére számítottak: most pedig a szláv testvérek felkelését használva vesznek részt a konfliktusban.

Advertisement

Két tanulságot vonhatunk le. Az egyikhez még annyit el kell mondani, hogy a korabeli sajtó egészen a hadüzenetig arra számított, hogy nem lesz összeurópai háború – tehát egyrészről igazából sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Másrészről pedig be kell végre látni, hogy a nyugati hatalmaknak még csak annyi komoly érdeke sincs Ukrajnában, mint 1854-ben az Oszmán Birodalomban volt. Így tehát bátorítani Kijevet az ellenállásra felelőtlen dolog volt úgy, hogy valójában csak azért akarja Washington megmenteni az ukránokat Putyintól, hogy keresztbe tegyen neki – ráadásul a jelenlegi hozzáállás még ehhez is édeskevés. Végezetül pedig emeljük ki, hogy ahogy 1854-ben a konfliktus legnagyobb vesztese végül a semlegességet választó Ausztria lett, most az EU került hasonló szerepbe.

(A nyitókép nem az 1854-es, hanem az 1877-es viszonyokat ábrázolja.)