A tegnapi, Vona Gábor-évértékelőt végignézve már nagyjából megérlelődtek bennem azok a gondolatok, amelyeket a fenti, ma feltöltött filmecske konkrét formába öntött: a mindenáron mérsékelt "békés" kép mögött úgy itt, mint általában a hangulatban iszonyatos energiák feszülnek a szélsőjobboldalon, valódi, szinte vak tettvágy viszi őket az elkövetkező nyolcvan napba. Eközben mind a Fidesz, mind a a baloldal elég fáradtnak, rezignáltnak, önismétlőnek és fárasztónak tűnik. Mit üzenhet mindez?

Bizakodásra persze van okuk: hiszen egész Európában egyre komolyabb mérhető politikai támogatása van annak a fajta hangnak, amit képviselnek. Finnországban és Norvégiában is olyan pártok törtek nemrégen föl, amilyenné a videó tanúsága szerint a Jobbik is válni szeretne, de Franciaországban is újra tényező egy elég hasonló mozgalom. Hogy ez sikerül-e majd a hagyományos szavazótábor nagyobb mértékű kiábrándulása, az általuk vonzónak talált keményebb cigányozás nélkül, középtávon kiderül.

Advertisement

Az mindenesetre meglepő, hogy éppen a demokratikus rendszerrel szemben legszkeptikusabb politikai erő érzi leginkább magáénak ezt az idei választási kampányt. Miközben már digitális iratfolyóméterek gúnyolódnak vagy szomorkodnak a Megújulni Nem Képes Baloldalon, vagy a saját jövőképe által felzabált Fideszen, a Jobbik új beszédmódja eddig szinte eltűnt a rezsicsökkentés és orosz nyitás által keltett fekete lyukban.

Pedig érdemes rá odafigyelni.

Első kampányvideójuk a fehér asztalnál összegyűlő családdal, a szent Privát Térben, a között a bizonyos Négy Fal között, a kamera által aprólékosan bemutatott családi szentéllyel, az ablakon át a szigorúan üres Közteret uraló csendőrnek integető gyerekekkel, az ismét csak szigorúan hazai, balatonboglárinak látszó bort bontogató Családapával, a római pater familias kései árnyképével. A külső, nem beavatott szemlélőnek ez ötvenes évekre hajazó szocreál paródia, a jobbikos B-középnek ijesztő puhapöcsűség. A megszólított apolitikus bizonytalanoknak azonban a rövid, pár perces kép nem más, mint sikeres kísérlet álmaik pontos ábrázolására. Amit a tiszta fehér szobában látunk tehát az nem más, mint

a kispolgári álom magyar változata.

Személy szerint számomra ismerős ez a ködkép. Tágabb környezetem köszön benne vissza: az egykorvolt kádári és tulajdonképpen 45 utáni ipari társadalom hétköznapi hősei, a nyugati "baby boomer" speciális vasfüggöny mögötti változata. Az embertípus Európa-szerte ismert, maró gúnnyal eltúlzott nyugati változata például Merz és Qualtinger osztrák-bécsi Karl ura, a nagypolgári düh és torzítás eredménye, helyenként azonban igen találó. Tulajdonképpen azonban ez nem generációs kérdés: van ez a társadalom közepére-szélére nyomott, nagyon népes réteg, akiket általában szokás "rendszerváltás veszteseinek" nevezni. Ez nem egészen pontos: ők inkább azok, akiktől elvettek sok mindent, de nem mindent. Ők azok, akik 1988-ban már jórészt családi házról, nyugatnémet-osztrák életstílusról, bőségről jólétről ábrándoztak: a berlini fal leomlása és a megtakarításaikra vadászó piramisjátékos előadók, a rendelhető televideo-filmek náluk egységes és logikus asszociáció. A kilencvenes évektől máig ugyan helyzetük többé-kevésbé folyamatosan romlott, összegszerűen mindenképpen. Azonban ők nem a valódi lecsúszottak, még nem a totál reménytelenségbe süllyedt nyomor széle. Ők azok, akiknek valamicske még megmaradt, ugyanakkor terveikről és az álomházról azért le kellett mondaniuk, maradt mindig minden a régiben.

This image was lost some time after publication.

Rezsicsökkentő fórum a Savaria Moziban, Szombathely, 2014. 01.20, fotó: VB, nyugat.hu

Nem állhatatos szavazók

sőt, talán egyáltalán nem is szavaznak. Volt persze, amikor az SZDSZ-nek/MDF-nek és volt, amikor a jóléti MSZP-nek, esetleg a 98-as Orbánnak hittek. A legutóbbi időkig, az ország hosszú süllyedésének kezdetéig, egyik vagy másik nagyobb érdekcsoportnak mindig sikerült olyat mondania számára, amiben hinni tudott: a jólét megőrzése, a felemelkedő "polgári Magyarország, majd a "száznapos program", az "új középosztály" esetleg - figyeljük, hogyan szivárog a jelszavakba a finom technokrácia! - a "szociális piacgazdaság" még 2010-ben.

Advertisement

De a Harmadik Köztársaság nem csupán gazdaságilag hagyta ezeket az embereket a margó közelében, általában társadalmi kérdésekben, beszédmódjában, oktatási- és kultúrpolitikában is megszűnt az a harmincas évektől 1989-ig tartó titkos összekacsintás az elittel, amihez hozzászokott/amibe szocializálódott. A komódon tárolt családi fényképek - a dédapa katonai portréjától a digitálisról fotónyomtatott gyerkőcökig - az ő "privát múltjuk" volt sokáig "A Történet", etikájuk Az Etika - ebből állt össze a fiktív Többség múltja és értékrendje, az ún. Közízlés – ez volt a kádári alku egyik eleme is.

Megvoltak persze a kispolgár saját küzdelmei. Saját, megélt történelmük, a Don-kanyarral, '56-tal, nagyon sokáig nem kerülhetett be a hivatalos történelembe úgy, mint ízlésük. Ebben a kérdésben 1989 bizonyosan fordulatot jelentett. Azonban ennek is megvannak a korlátai: mind a mai napig a felmenők elmesélt történetei számítanak csak érvényesnek. Az elmesélt történet ilyenformán kitakarja a mögötte sejlő lehetségesen elmesélhető történetek maradékát, a kellemetlent, a nem túl hízelgőt. Amikor a kilencvenes-kétezres évek oktatása, kultúrája betört ebbe a világba, a különböző kisebbségek történetével, a konfliktustörténettel, tulajdonképpen jócskán gondatlan is volt: azt sugallta, hogy a kisebbségi tapasztalat önmagában értékesebb, de legalábbis fontosabb, mint a többségé. Nem csoda hát, ha önmagában a magyar származás, a turbó-őstörténet, mint érték-felfogás erre egyfajta válaszreakció, az önmagát mellőzöttnek érző „többség" fanatizálódó performansza.

Egyelőre ennek a rétegnek a nagyobb részét persze markában tartja a jelenlegi kormány, mondhatni trükkök százaival. A repedések azonban már szabad szemmel is láthatóak: a Kúria devizahitel-ügyi döntése után Orbán Facebook-falát ellepő felháborodás, a vidéki közbiztonság javítására tett kísérletek teljes kudarca mind ebbe az irányba mutathat. Az utóbbi jelenség lehet talán a döntő: hiszen a kispolgári öntudat egyik legfontosabb eleme éppen a magántulajdon(ka): annak szerzése, de legfőképpen védelme. Ha a tulajdon és az élet kerül a bűnözés felbomló államot kísérő növekedése folytán veszélybe, a kispolgárt rém egyszerű fanatizálni, és innentől - de csakis innentől - lép életbe az egyébként minden társadalomban így vagy úgy megtalálható faji előítéletek aktivizálása.

Mindez nem a hirtelen nagyon látványossá váló rasszizmus mentegetése. Ezek a jelenségek nem magyarázhatóak azzal, hogy az európai kispolgárt mindenkor halálra lehet rémíteni a "szegényekkel" (magyar kontextusban "a cigányokkal"), de megértésüket mindenképpen segítik. Az egész nem új jelenség, a negatív identitásképzés („ez nem vagyok!") mellé jól lehet adagolni a tapasztalati úton szerzett féligazságokat („csak a cigányok lopnak"), ez az üzemanyag a motorba. A lényeg a valós létbizonytalanság hisztériává párolása.

Amit a Jobbik tehát ennek a rétegnek kínál

az a kispolgár tizenöt perc hírneve. Hiszen nem mások ők, mint primitív és bénácska piacgazdaságunk középosztály-kezdeménye. Ahogyan azt Vonáék talán önkéntelenül is felismerték, őket könnyű meggyőzni. Áhított jövőképük, a "megváltás" eléréséhez feltétlenül szükséges "felfordulással" (Vona tökéletesen kispolgár-kompatibilis szóhasználatával ribillió) párosítják számukra, miközben nyilván a zavaros viszonyok fenntartásában érdekeltek. 1789 helyett 1793 nyarát ígéri meg, 1848 márciusa helyett 48 őszét. A kisembert egy pár pillanatra a társadalmi viszonyok teljes átrendeződése emeli csak "úrrá", a pünkösdi királyság mindig csak látszólagos, szerencsésebbeknek az ilyenkor szerzett zsákmány marad csak meg belőle.

Advertisement

Mondhatnánk, hogy erre nem nehéz ráígérni, valójában semmi sem nehezebb ennél. Értelmes jövőképet kínálni szerencsétlen világgazdasági helyzetben és mindent elárasztó alaposan szétterülő helyi érdekű korrupció esetén eléggé bonyolult. Mégis, ha nem akarjuk végignézni, ahogy a magyar társadalom egyre szélesebb rétege teszi le a garast a "tizenöt perc hírnév" mellett, akkor talán ez lenne a feladat.

Egy azonban egészen biztos: ha annál a bizonyos hídnál mondjuk Baja Ferenc várja mosolyogva az egyszeri szavazót, minden még sokkal nehezebbé válik.