Kertész Imre a magyar közbeszédben, közgondolkodásban valami olyan helyet foglal el, amit egy nem magyar embernek vélhetően nagyon nehéz lenne elmagyarázni. A nézzük meg hány Nobel-díjast adtunk a világnak narratívájából (ami bal- és jobboldaliságtól függetlenül szerves része a népléleknek) kitaszított Kertészt ugyanis a legtöbben sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják. Életművét Magyarországon a Nobel-díjig kevesen ismerték, csak értelmiségi körökben volt szokás tudni róla (és még ezekben a körökben sem biztos, hogy olvasott szerző volt).

A Nobel-díj, akárcsak az életmű, megosztotta a közönséget, azonban közel sem annyira, mint 200-es Die Weltnek adott interjúja, melyben így fogalmazott: "Ich bin ein Produkt der europäischen Kultur, ein Décadent, wenn Sie so wollen, ein Entwurzelter, stempeln Sie mich nicht zum Ungarn". Azaz: "Én az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha úgy tetszik egy otthonából kiszakított [gyökértelen], ne bélyegezzen engem Magyarországhoz". Ezeket a szavakat a magyar közönség úgy értelmezte, hogy Kertész önmagát nem vallja magyarnak (ebben kétségtelenül szerepet játszott az MTI hibás fordítása is, ott ugyanis az idézet az alábbi formában jelent meg: "Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak").

Advertisement

A mostani kitüntetés körüli vitának (már amennyiben lehet vitának nevezni mindazt, ami történik) ez az egyik háttere, a másik pedig az Orbán-kormány eddigi politikája, különös az emlékezetpolitikája. Fölösleges lenne hosszabban kifejteni, de azért címszavakban emlékezzünk meg arról, hogy mire is gondolok: preambulum, idegenrendészeti eljárás, sorsok háza, megszállási emlékmű.

Ez a két téma ami felől a legtöbben értelmezik a kitüntetést. A Fidesztől jobbra állóknak, és biztosan számtalan fideszesnek is, problémás Imre Kertész kitüntetése (Takaró Mihály kitüntetésével biztos nekik kívánt kedvezni a kormány). A baloldal pedig mintha csak lefagyott volna nem tud mást ismételgetni mint azt, hogy ezzel a kormány instrumentalizálja Kertészt és arra használja, hogy szépítse a Holokauszt emlékév eddigi sikertelenségét. Mindeközben Rajcsányi Gellért publicisztikája hasonló - részben jogos - vádakat fogalmaz meg Miklósi Gábor véleménycikkével kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy mindegy, hogy kit, de valakit mindenképpen ütni kell Kertész kapcsán és a nagy felháborodások között mintha mindenki elfelejtkezne magáról az íróról.

A Sorstalanság egyik kulcsmondata így hangzik: "Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig." Azok, akik most Kertész kitüntetésén vitatkoznak és arról értekeznek, hogy át kéne-e vennie, hogy megkaphatja-e egyáltalán azok éppen úgy viselkednek, mint azok, akik haláltáborba küldték. Nem akarják hagyni, hogy Kertész saját sorsát élje végig, hanem ők akarnak neki sorsot szabni. Nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy a kitüntetés bármivel is őszintébb gesztus lenne ennél, nem hiszem, hogy a kormány valóban most akarná a jobboldali kánonba beemelni Kertészt. Ez azonban nem számít, mint ahogy az sem, hogy mit írnak a jobb- és baloldali újságírók, vagy, hogy hogyan háborodik fel a teljes magyar szélsőjobb. Ami számít, hogy Kertész megérdemli a díjat. Azzal, hogy átvette majd ezt a köztévének azzal indokolta, hogy ez "a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól", azzal nem az Orbán-kormányt legitimálta, nem saját életművét helyezte zárójelbe és még csak nem is azt bizonyította, hogy Magyarország normális hely, hanem azt, hogy vannak még olyanok, akikben él a vágy arra, hogy Magyarország egyszer normális hely lesz.

Advertisement

Kép forrása: MTI Fotó/Kovács Attila. Lájkoljátok az Alternatíva Facebook-oldalát és kérdezzetek tőlünk bátran az ask.fm-en is!