Mit kéne tenni menekültügyben? Az Alternatíva kapott pár választ a probléma közvetlen közeléből: Balogh Lili az elmúlt egy évben olyan kiskorú menekülteket tanított magyarul, akik felnőtt hozzátartozó nélkül jöttek az országba. Vendégszerzőnk, Balogh Lili írása.

Mostanában rengeteg cikket lehet olvasni a menekültekről, viszont elég kevés olyan írással találkoztam, ami ne lenne elfogult valamelyik oldalról. Nem állítom, hogy az enyém elfogulatlan lenne, de talán más megközelítést tudok felmutatni. Az elmúlt egy évben olyan kiskorú menekültekkel dolgoztam, akik felnőtt hozzátartozó nélkül jöttek az országba. Magyar nyelvet tanítottam azoknak, akik újonnan érkeztek, és azoknak is segítettem, akik már évek óta itt élnek, és már vizsgákra, érettségire készülnek. Ebben a cikkben a legfontosabb problémákat igyekeztem összeszedni úgy, ahogy én látom őket.

Advertisement

A legnagyobb jelenlegi problémának az elfogulatlan szakmai párbeszéd hiányát tartom. Egy olyan helyzetben, amikor az egyik fél gyakorlatilag gyűlöletkampányt indít a menekültek ellen, a másik fél sem tud elfogulatlanul nyilatkozni, hanem egyből védekező pozícióba ugrik. Jelen esetben ebből az lett, hogy a kormány és számos civil szélsőségesen rossz képet fest a menekültekről és az őket érintő kérdésekről általában, míg az ez ellen felszólaló politikusok, civilek és még szakmaibeliek is általában túlzottan jó képet festenek a helyzetről. Ezzel szemben a valóság nyilván ennél sokkal árnyaltabb, és megkívánná, hogy egy olyan beszélgetést folytassunk róla, amiben belátjuk a helyzet pozitív aspektusait és elfogadjuk a negatívakat is mellette (mármint azt, hogy léteznek egyáltalán), hogy utána konstruktívan tudjunk hozzáállni a megoldandó problémákhoz. Ehhez az kéne, hogy a kedélyek lecsillapodjanak: ne támadás és védekezés legyen, hanem problémakezelés.

Amint ez megtörténthet, a következő lépésben a fogalmak tisztázására lenne szükség. Ki a menekült? Mi a menekültstátusz? Az oltalmazott státusz? Ki a migráns? Ki a gazdasági bevándorló? Fontos lenne, hogy ezek az elmúlt időszakban stigmatizálódott szavak újra semlegesek legyenek: amíg szitokszavak maradnak, addig az érdemi párbeszéd fogalmi alapjai hiányoznak. Másrészt ezzel elkerülhetnénk az olyan vérlázítóan buta kérdéseket, mint hogy miért nem repülővel jönnek, hiszen az embercsempész is drága. Amíg a politikusaink ilyen demagóg, tájékozatlan és – mondjuk ki – ostoba kijelentéseket tesznek, addig szintén nem lépünk előrébb. (És tegyük hozzá, hogy ezzel a mondattal a jobb, talán naivabb verziót részesítettem előnyben, tehát az effajta kijelentéseket a tájékozatlanságnak tulajdonítom, és nem megtervezett félrevezetésnek, uszításnak.)

Őszintén úgy gondolom, hogy ezek után a többi probléma megoldása már jóval egyszerűbb lenne, mivel azok már gyakorlatiak, és nem elméleti, vagy elvi jellegűek. Nyilván az előbbi, mindennapi gyakorlatot érintő nehézségekből számszerűen jóval több van. Ezek közül csak néhányat említenék itt ki, a jéghegy csúcsát. Kezdjük az egyik legégetőbb problémával: hely és ember. A menekülttáborok jelenleg zsúfolásig vannak tömve, és ez olyan körülményeket szül, ami még azokat a jóembereket is kihozná a béketűrésükből, akik most fröcsögő szájjal mutogatnak a menekültekre, hogy „ezek állatok”. Csak gyakorlatiasan: gondoljunk bele, hogy mi történik például egy WC-vel, ha azt kétszer-háromszor vagy épp sokszor annyian használják, mint amennyire eredetileg tervezték. Vagy egy bizonyos létszámra tervezett házban kétszer annyian laknak. És itt ne arra gondoljunk, hogy egy 2 szobás lakásban négyen élnek! Hanem mondjuk 800 fő helyett 1600 veszi igénybe a mosdókat, a zuhanyzókat, a mosógépeket, stb. Kevés a hely, és az csak a megoldás egyik fele lenne, hogy szerzünk új helyeket. Ahhoz ugyanis megfelelő mennyiségű új embert kéne felvenni, és itt még sajnos nem a tolmácsokra, pszichológusokra, tanárokra gondolok, hanem olyan szociális munkásokra, (gyermek)felügyelőkre, gondozókra, akik a mindennapi alap ellátást biztosítják a táborokban.

Advertisement

A gyakorlati problémákat lehetne sorolni, de egyet még kiemelnék: az ingerszegény környezetet. Ez és a magas létszám, a zsúfoltság együtt sok feszültséget és verekedést eredményez. Ezért kellene aktív tevékenységekkel lekötni fiatalokat és időseket egyaránt: ahol én dolgoztam, ott a dolgozók igyekeztek mindig egy-egy labdát, tollasszettet vagy teniszlabdát behozni, aminek a fiatalok mindig nagyon örültek. Ezt kéne szervezetté tenni, rendszeresíteni és olyan formába önteni, hogy legyen valamilyen rutinjellege. Ha egy kiskorú idekerül Magyarországra, akkor akár majdnem egy év is eltelhet úgy, hogy nem kerül iskolába. Az alatt az idő alatt neki gyakorlatilag semmilyen napi rutinja, órája, kötelezettsége, programja nincsen. Ha egy olyan általános rutint ki lehetne építeni, amelyben lehetőség van sportra és tanulásra egyaránt, akkor azzal egyrészt felkészítenénk az intézményesített oktatásban elvárt következetességre, és ami talán még fontosabb, levezetné a feszültségeket és az energiáit, illetve elkezdené az utat a beilleszkedés felé.

Azt hiszem végső soron szinte minden gyakorlati probléma, megoldás és intézkedés alapja az (vagy annak kéne lennie), hogy megértsük és elfogadjuk: ha elvárjuk az ide érkezőktől, hogy beilleszkedjenek, azért nem csak nekik kell tenniük, hanem nekünk is van benne felelősségünk és feladatunk. Tudom, ez megosztja az embereket, még a baráti körömből is sok szemforgatást kaptam erre a kijelentésemre, de mégis így gondolom: nekünk kell lehetőségeket teremteni és utat mutatni a beilleszkedéshez, és a teljes elfordulással és elutasítással pont ezt akadályoznánk meg.