A minap Mesterházy Attila szokásos heti publicisztikájával jelentkezett, amely ezúttal az „Orbán=háború” címet kapta a keresztségben (haha). Ebben egész ügyesen kifejti, hogy szerinte mi a gond Orbán rendszerével. Elsődlegesen az, hogy túl sok konfliktust vállal.

Orbán konfliktusai nem az emberek érdekeit szolgálják, sőt! Még az sem a teljes igazság, hogy Orbán a konfliktust önmagáért szereti, bár kétségtelen, hogy képtelen leállni. Orbán személye a háborúval egyenlő. Sosem lesz a béke, a normális hétköznapok embere. (…) Gyalázatos módon visszaél Magyarország nevével és egyre-másra azokra a magyar emberekre hivatkozik, akiket a politikájával kisemmiz.

Advertisement

Alapvetően ezzel nehéz vitatkozni, hiszen valóban látni, hogy Orbán Viktor mobilizációs-szavazatszerzési eszközként (is) folyamodik a konfliktusokhoz, ezért van az, hogy „képtelen leállni”. Ám hogy a háború embere lenne? Mesterházy szerint

Magyarországnak nem konfliktusokra, hanem szövetségesekre, barátokra, korrekt partneri kapcsolatokra van szüksége. Állandó rendkívüli állapot helyett élhető hétköznapokra.

S mindezeket úgy kívánja elérni, hogy háborúba hívja feleit: az elkéső Bajnait, és egyéb baloldali ellenzéki „lelki társait”. A cél? A folyton háborúzó Orbán legyőzése a 2014-es választási hadjáratban. Természetesen mindenki érezheti a helyzet ellentmondásosságát, annyi bizonyos, hogy nem lennénk most Mesterházy Attila helyében (ahogy David Cameron helyében sem).

Végezetül álljon itt Joe Klein amerikai újságíró néhány sora politika=háború hasonlatról:

Advertisement

E két dolog között kétségkívül akadnak stratégiai hasonlóságok. Mindkettőre jellemző a taktikai cselszövés és a győzni akarás. Csakhogy a politikában van egy közbülső tényező: az emberek. A politika célja éppen ellenkezője a háborúénak; az emberekről szól, a meggyőzésükről, a bizalmuk kiérdemléséről.[1]

Ha további kommentárokra vágysz, kövesd Facebook-oldalunkat, vagy iratkozz fel RSS-csatornánkra!


[1] Joe KLEIN: Az elveszett politika. Napvilág, Budapest, 2007. 129. o.