A január eleji terrortámadás a Charlie Hebdo szerkesztőségében egy világot vitt bele egy vitába a bevándorlásról és az egymás mellett élésről. Párizsban több mint egymillióan vonultak fel az áldozatokra emlékezve, de mi történt azóta? A helyszínen jártunk, hogy kiderítsük, hogyan dolgozta fel a szerelem és a forradalom városa az eseményeket. Szabó Dániel írása.

Én és Charb, a lap meggyilkolt főszerkesztője, rühelltük volna egymást. Ebben egészen biztos vagyok, mert gyakorlatilag semmiben nem értettünk egyet, soha. Azt is tudom, hogy a Charlie Hebdót nem olvasnám most sem, ahogy régebben sem tettem. A nézeteink közti különbségek miatt én hatvan lépés távolságból figyelném, ahogy létezik és ennyi. A Hócipőt sem olvasom, nekik se kívánnék egy terrortámadást. Ha valakinek ez kell, kapja meg. De Charbbal biztos, hogy lettek volna jó vitáink, az asztaltól meg úgy álltunk volna fel, hogy a másikat úgysem tudjuk megtéríteni, de legalább tudjuk, hogy mit is gondol.

Advertisement

Ezek miatt én sejtem, hogy Charbot és a kollégáit kifejezetten bosszantotta volna, ha #JeSuisCharlie felirattal rohangálnék szerte Párizsban. Azonban az üzenet hagyatéka mellett nem lehet elmenni. Valóban a voltaire-i szólásszabadság haldoklik most éppen Párizsban?

Kérelmet adtam be, hogy megváltoztassam a nevemet” – meséli Rabbuh, aki 18 éve menekült el Jemenből - onnan ahonnan állítólag az al-Kaida megszervezte a merényletet. A 33 éves férfi utcaseprőként kezdte, ebből küzdötte fel magát, most egy saját kisboltja van nem messze a Bastille-tól, alig pár száz méterre a Charlie Hebdo elleni merénylet színhelyétől. Rabbuh már Franciaországot tekinti a hazájának, mert ahogy ő mondja: itt hagyják élni. Muszlimként eddig semmilyen támadás nem érte, igaz, teljesen alkalmazkodott az európai hagyományokhoz. „Nem kezelnek másként, ugyanúgy tőlem vesznek szappant” – meséli nevetve, amikor arról kérdezem, hogy változott-e valami január 7. óta. Azt mondja, hogy benne alakultak át a dolgok, most már szégyelli azt honnan jött, ezért szeretne inkább Robert lenni. Szerinte Jemenben sokkal inkább megbélyegezték a hite miatt, mint bárhol Európában. A szunnita országban pokol a síiták élete - fejtegeti.

Míg Magyarországon könnyen tehet olyan kijelentéseket egy miniszterelnök, hogy nem kér a gazdasági bevándorlókból, addig a francia kollégája egészen más helyzetben van. Párizsban megkerülhetetlen látvány az, ahogy a muszlim hívek az imára sietnek szőnyeggel a kezükben. A színesbőrűek éppen úgy részei a városképnek, mint a Notre Dame. Pesten csak az Ahmedek, a sarki kebabosok képviselik a keleti bevándorlókat, Párizsban, Marseilles-ben, Orleans-ban stb. Ahmedek vezetik a buszokat, takarítják az utcát, árulnak sajtot vagy ülnek a Monteparnasse valamelyik irodájában.

Advertisement

Durvább ez, mintha az Eiffel-tornyot robbantották volna fel” – magyarázza egy illegális szuvenírárus a Tuilleriák kertjében. A férfi szerint a párizsi forradalom fontos a helyieknek, a szabadságot a francia élet szinonimájaként használják. „A tornyot újjá tudjuk építeni, de a szabadságot nem” – teszi hozzá, miközben azt mutogatja jelképesen, hogy az Eiffel-tornyos kulcstartót szét tudja verni egy kalapáccsal és ugyanúgy lesz profitja, mert valaki majd ezt is megveszi. Szerinte Párizs látképéhez hozzátartoznak a bevándorlók, az élet részei lettek, „csak a hülyék nem vesznek erről tudomást.”

Francia fiatalokkal beszélgettem arról, hogy vajon elveszítették-e most a szabadságukat. Dorian, egy huszonéves orvostanhallgató szerint „ahhoz egy újabb forradalom kéne, egészen más végkifejlettel, mint régen.” A fiú szerint nincsen nagy baj, a társadalom nem fordul el a bevándorlóktól. Nehéz is lenne, mert mindannyiunknak van olyan barátja, akinek a családja máshonnan ered. „Le Pein egy hülye” – foglalja össze egy másik fiú, Antoine. Szerinte annyi embert nem tud maga mellé állítani a bevándorlásellenes oldal, hogy érdemben megváltoztathassák az országot.

Advertisement

Ehhez képest, amikor arról kérdezem őket, hogy kell-e módosítani a jelenlegi helyzeten, kell-e hozzányúlni a letelepedési politikához, mind azt mondják, hogy kell. Egyrészük szerint szigorítani kéne az ellenőrzéseken. Ezt főként a nemzetközi helyzettel indokolják, mondván az Iszlám Állam és az al-Kaida nem alszik. De hangsúlyozzák: az ország kapuit nem zárhatják be.

Némileg ellent mond ennek, hogy a Charlie Hebdóról nagyjából öt percig beszélnek az emberek. Utána szinte mindenki gyorsan megpróbálta elterelni a témát. Volt, aki Orbán Viktorról, volt olyan, aki inkább Kelet-Európáról kezdett beszélni – „X éve voltam Budapesten/Pozsonyban/Varsóban/stb., és nagyon tetszett...”

Egy tinderes élményem után döntöttem el, hogy meg kell néznem a külvárosokat, nehogy a párizsi körútonbelüliek véleménye tévesszen meg. Két napja, este egy lány, aki az alkalmazás szerint 7 kilométerre – még bőven Párizs belvárosában – volt tőlem csak azért jelölt be magának, hogy elmondhassa az első üzenetében, szerinte Magyarország megérdemelte a „versailles-i békét”, és húzzunk vissza a saját országunkba, „a miniszterelnökünnkel együtt, mi, élhetetlen köcsögök.”

Advertisement

Ismerősök tanácsára Clichy-sous-Bois-ba látogattam el, ahol 2005-ben az afrikai muszlim kisebbség több napon át lázongott a diszkrimináció miatt. Már a buszmegálló mellett kiszúrtam egy „Je suis Charlie” grafitit. Sokáig tartó keresgelés után futottam bele néhány fiatalba, akik beszéltek angolul. Egyikük, Salah elmondta, hogy a gyilkosságot nem tartja megoldásnak, de a szatírikus magazin rettenetesen sértő. „Mindenkit bántanak. Téged, engem, a zsidókat” - magyarázta. Salah szerint a Charlie Hebdóhoz hasonló lapok, és az ott dolgozó emberek nélkül lényegesen kevesebb feszültség lenne. „Mi szarban dolgozunk. Nem kérjük, hogy tartsanak el minket” – mondta már-már ingerülten.

75 centért, talán az ország legolcsóbb kávézójában állva ittam meg egy eszpresszót és egy olaszból franciára torzított nyelven kérdezgettem a külváros francia származású időseit. Egyikük csak annyit mondott, „el kell velük fogadtatni a törvényeinket”, de nem volt kedve kifejteni az okokat. Egy másikuk, azt mondta, hogy „azokkal nincsen baj, akik dolgoznak”. Az utóbbi férfi volt az, aki a legfranciább álláspontot képviselte azok közül, akikkel beszéltem: „a pétanque-pályán lógó munkanélküliekkel van a probléma, ők agresszívak.” Mondandója végén gyorsan hozzátette: de ők sem terroristák. Persze ez az úr is jobban örülne, ha Franciaországban csak franciák laknának, de szerinte ez az időszak „elmúlt a nácikkal.”

Advertisement

Akárhány embert kérdeztem, akárhol Párizsban vagy a környékén, biztosat senki sem mert mondani. A tragédia után nem igazán vannak határozott vélemények, egyelőre hiányoznak az élek a beszélgetésekből. Vagy egyszerűen csak egy külföldi előtt nem akarták felvállalni nézeteiket. Azt az egy bevándorlásellenest nem számítva, aki a Notre Dame előtt magyarázta nekem, hogy „mindenkit vissza kellene küldeni a gyarmatokra”, mert túl sok a bűnözés. Vannak xenofób emberek a francia fővárosban, sokan mondják, hogy jobb lenne idegenek nélkül, de többségük nem dobna ki mindenkit. A segélyezési rendszert módosítanák, mert túl könnyű munka nélkül élni. Viszont azzal, aki dolgozik, nem foglalkoznának még az elvakultabb idegengyűlölők sem, ha elfogadja a francia kultúrát.

Mindezek ellenére, Párizson látszódik a változás. Nem lett élhetetlenebb, sőt, az emberek sem félnek jobban, de kimondatlanul ott van az aggodalom, hogy nem ez volt az utolsó támadás. Párizs szerte futhat bele az ember gépfegyveres katonákba. Olyan helyeken is – pl. a Louis Vuitton Alapítvány épületénél, vagy a Szajna-parton az Austerlitz pályaudvar magasságában –, ahol eddig nem. Ha pedig elmegy egymás után néhány rendőrautó, vagy egy mentő, abbamaradnak a beszélgetések pár másodpercre. De aztán folytatódik minden ugyanúgy. Párizs túlél.

Az újságokban is több cikk van arról, hogy korlátozható-e a szólásszabadság, mint arról: megbukott-e a multikulturalizmus. A helyiek is inkább vitatkoznak Voltaire-ről, terrorizmusról, arról, hogy mennyire kellene ezeknek az ügyeknek bíróságokon kikötnie. Sokat harsogott szólam, hogy a világon annyi rossz hely van, hogy örülni kell annak, hogy Párizs egy olyan város, ahol jobb élete lehet sokaknak.

Advertisement

Ha emigrálok, én is Párizsban fogok kikötni, és azt érzem, hogy nem zárnának ki a falakon kívülre.

Szabó Dániel