A Charlie Hebdo szerkesztőségét ért borzalmas terrortámadás nyomán többirányú vita kezdődött a magyar és a nemzetközi közéletben az iszlámról, a bevándorlásról és a szólásszabadság határairól. A végső kérdés az, hogy mi Európa, azaz mit kell nekünk, európai embereknek megvédelmeznünk.

Szőnyi Szilárd általam már korábban érintett írása és Kiss László mai cikke is végső soron azt mondta, hogy a szólásszabadság szép és jó dolog, de határt kellene neki szabni bizonyos esetekben. Ha jól értelmezem, Kiss László nosztalgiával gondol vissza 1986-ra, amikor kicenzúráztak valamit egy írásából: azok nyugodtabb idők voltak. A két említett szerzővel együtt sokan úgy gondolják, hogy a szólásszabadságnak véget kell érnie ott, ahol az mások érzékenységét sérti. Gondolhatunk itt egyébként az azóta canossát járó Maksa Zoltán kellemetlen poénjára a nemi erőszakról, vagy éppen a holokauszt-tagadás büntetésére is, amiről Puzsér és FAM egy egész drámát írtak.

A Charlie Hebdo karikatúráinak többsége így utólag visszanézve nekem nem tetszik. Hatvanezer példányban jelent meg Franciaországban, ami egy hatvanhatmilliós országban csepp a tengerben. Az egyértelműen provokatív rajzoknak egyetlen értelme van: elgondolkodtatnak. Ahhoz, hogy elgondolkodj, nyitottnak kell lenned saját véleményed felülvizsgálatára, az elfogadott dogmáid elvetésére. Ezen a ponton ér össze Szőnyi Szilárd az iszlamistákkal: saját, nekem szemellenzősnek tűnő gondolkodásának zárt rendszere elutasítja vallásának kritikáját. Európa, a nyugati világ nem erről szól. Erre a problémára van egy orvosság: nem kell olvasni azt, ami zavar téged. Az pedig sehol sem lehet adekvát válasz, hogy elmegyek és lelövöm azt, aki nekem nem tetsző véleményt mond.

Advertisement

Ebből a szempontból nem ítélem el Maksa Zoltánt sem. Illetve nem abból a szempontból ítélem el, ahogyan teszik azt sokan. Sokkal súlyosabb dolgokon viccelődnek nagyon gyakran nyugati humoristák: megtehetik, mert egész munkásságukkal felépítettek egy személyiséget, egy közvetített világképet – abban a keretrendszerben jelenik meg adott esetben egy-egy poén súlyosabb témákban. Maksa Zoltán munkássága – a magyar humoristák nagy részével egyetemben – nem ad egy ilyen koherens képet, amelybe beilleszthetném ezt a poénját, ezért nem ül, nem tudom beleilleszteni sehova. Nem véletlenül említettem általában a magyar standuposokat: néhány kivételtől eltekintve béna személyes sztorikkal operálva semmi társadalmilag hasznos, gőzkieresztő funkciót nem töltenek be.

Ugyanitt kell szólni a totalitárius rendszerek bűneinek tagadását büntető törvényekről. Lehet, hogy volt ezeknek funkciója például Ausztriában a háború utáni zavaros időszakban. Viszont egészen elképesztő, hogy a 2010-ben hozott, holokauszt tagadását tiltó törvény a kormányváltás után nem eltörölték, hanem kiegészítették a kommunizmus bűneinek tagadását tiltó passzussal is. (Ezzel nyilván egyszerre demonstrálta a Fidesz, hogy szdsz-i értelemben vett demokrata, és orbáni értelemben vett antikommunista – tehát sem nem demokrata, sem nem antikommunista. Tipikus magyar megoldás.) Ebben a tekintetben teljes mértékben osztom Puzsér Róbert véleményét:

Nincs értéke a jó választásának, ha a rosszat erőnek erejével kizárod a választási lehetőségek közül. (...) Egy olyan helyen akarom azt mondani, hogy megtörtént a holokauszt, ahol amúgy szabad lenne akár azt is mondanom, hogy nem történt meg. Mert az egy jobb, szabadabb, humánusabb hely lenne.

A szólásszabadság korlátozására felhívó erők – legyen szó akármelyik fenti ügyről – a nyugati berendezkedés egyik alapvető pillérét kérdőjelezik meg. A szólásszabadságnak az én – elismerem, fundamentalista – véleményem szerint egyedül akkor kell gátat szabni, ha konkrétan uszító szövegről beszélünk. Ezen kívül részemről mindenki azt mond, amit akar, maximum úgy döntök, hogy nem olvasom el. Valószínűleg a Charlie Hebdot sem olvastam volna, ha francia vagyok. Azonban bármit megtettem volna, hogy lerajzolhassák, amit akarnak. Hogy Maksa Zoltán elmondhassa az érzéketlen, olcsó, szar poénját. Hogy lehessen szabadon vitatkozni a holokausztról és a kommunizmusról. Hogy egy hívő muszlim, vagy egy keresztény pedig leírhassa, hogy ezek az hebdós arcok szerintük mekkora tetvek voltak. Ez a szabadság a nyugati világ alapja. Én nem adnám fel.