A Terror Háza Múzeum igazgatónője erről Ruth Ellen Gruber amerikai történész-újságírónak beszélt a Tablet zsidó kulturális magazinnak adott interjújában. A Sorsok Házáról szóló anyag mellőzi a szokásos egysíkú Fidesz-savazást, ugyanakkor a kívülállóként Gruber érdekes összefüggésekre is rávilágít az új emlékhely koncepcióját illetően.

Gruber riportja szerint (pontos magyar fordításban):

Schmidt elmondta, hogy el kellett ismernie, a projekt áprilisi teljes befejezése egyáltalán nem lehetséges, de hozzátette, az épület fizikai szerkezete, tehát a "fő üzenet" legalább ekkorra már fel kell, hogy álljon.

Ruth Ellen Gruber, aki körülbelül húsz éve foglalkozik Kelet-Európa zsidó kulturális örökségével, a magyar helyzetnek is avatott ismerője. Riportja Konrád György és mások Sorsok Házával szemben megfogalmazott kritikáját idézve megjegyzi, ezek nagy része már 2004-ben, a Páva utcai Holokauszt Emlékközponttal szemben is felvetődtek, majdnem azonos formában. A sietős megvalósítás, az átfogó koncepció hiánya azonban Gruber szerint eltörpül a Páva utcai Emlékközpont konkrét porblémái (viszonylag alacsony látogatottság, a kiállítás technikai elavultsága, és egyes eszközök teljes elhasználtsága) mellett.

Advertisement

Röviden szó van még Schmidt Mária új koncepciójáról is, amelyből az derül ki, a látszat ellenére az új intézmény elsősorban a hazai iskolásoknak fog szólni, akik a Holokauszt gyermekáldozataira fókuszáló kiállításban a saját életkorukhoz hasonlóak sorsával fognak találkozni. A koncepciót Nagy Gergely Miklós decemberben a Magyar Narancsban már részletesen bemutatta.

A kontextus felvázolásánál Gruber jónak látja megjegyezni azt is, hogy Schmidt fő intézménye, a Terror Háza "egyenlőségjelet igyekszik tenni a Holokauszt és a 45 utáni kommunista terror eseményei közé", és "aggodalomra ad okot". A kormány által tervezett, ugyancsak kiemelt beruházásként kezelt "Német megszállás emlékműve" pedig tovább bonyolítja a képet.

A cikk hangvétele összességében szkeptikus ugyan, de nem magával a Sorsok Házával, hanem a különböző, politikai mondanivalókat hordozó és elsősorban politikai projektként kezelt múzeum és emlékmű-robbanással szemben, amely a Kelet-Európára és a poszt-szovjet térségre egyébként is egyre inkább jellemző.