Amikor már az ember – átlagszavazótól a politikusig – kezdi elhinni, hogy egy adott szomszédunkkal egészen normálissá kezd válni a viszonyunk, mindig beüt a ménkű és kiderül, hogy színjáték az egész.

Ez történt most, az uborkaszezon közepén Romániával kapcsolatban is. Sírva vigadtam azon, hogy augusztus 12-én éjjel még semmi nyoma nem volt annak, ami aznap a későbbiekben zajlott: Traian Băsescu „pálfordulásáról” van szó. A már-már pártsajtóként működő Magyar Nemzet online kiadásában hétfőn éjfél után egy perccel jelent meg Pataky István „Ponta MSZP-kottája” című irománya, amelyben arról a kisebb diplomáciai kalamajkáról írt, amelyet Vona Gábor EMI-táborban elmondott beszéde eredményezett. A cikk tartalma jelen esetben nem kifejezetten lényeges, csupán az, hogy végig arra a ki nem mondott feltételezésre építette Pataky a gondolatmenetét, hogy a Tőkés- és Orbán-szövetséges Băsescu soha nem mondana olyan kemény, magyarellenes mondatokat, mint baloldali belpolitikai vetélytársa, Victor Ponta (akinek kormányzási stílusa egyébként Orbánéra is hajaz).

Advertisement

Erre hétfő délelőtt mi történt? Traian Băsescu román államfő kijelentette, hogy „A magyarországi politikusok nagyon pofátlanokká váltak, valószínűleg jövőben már nem járulunk hozzá a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) megtartásához”. Hozzátette: „Az idei volt az utolsó év, amikor a teljes magyarországi politikai elit zavartalanul lófrált Hargita és Kovászna megyében. Ami sok, az sok, és ez többé nem fordulhat elő”.

Az államfői „pálfordulás”

Băsescu „pálfordulása” (az utóbbi években a megbékélés politikájának, nem a konfliktusos politikának volt a híve) mögött természetesen aktuálpolitikai érdekei állhatnak. Erre – és a reakció túlzásaira – mind egykori elnökválasztási ellenfele, a szocdem Mircea Geoană, mind az RMDSZ-elnök Kelemen Hunor, mind az elnök volt tanácsadója, Eckstein-Kovács Péter is rámutatott. Arról pedig nem kívánok bővebben írni, hogy pontosan milyen belpolitikai érdekek húzódnak meg a băsescui kommunikációs fordulat mögött, ezt ugyanis már tökéletesen összefoglalta Demeter Szilárd ezen írásában – amelynek minden gondolatával persze nem értek egyet.

Advertisement

Az államfő kijelentései egyébként több szempontból is problémásak – a román sajtó is némileg értetlenül állt az eset előtt. Egyrészt miért pont most ment neki a Tusványosnak (ahol korábban ő is előadott már), ha egyszer most egy radikális ellenzéki párt vezére hőbörgött egy sort? Államfőként miért érezte kötelességének, hogy reagáljon Vona kijelentéseire, s miért értelmezte azokat az egész magyar politikum nézeteiként? Miért nem hagyta rá a román külügyminisztériumra az uborkaszezon közepén jócskán felfújt ügyet? Államfőként miért érezte úgy, hogy a magyarkártya kijátszásával jó ötlet magára haragítani 1,4 millió állampolgárát?

Mindre van egy egyszerű válasz: mert így találta jónak, a céljai eléréséhez megfelelőnek. S ebben a román politikusok mindig is sokkal ügyesebbek és tehetségesebbek voltak, mint a magyarok: tökéletes érzékkel tudták és tudják meghatározni, hogy mi az érdekük, ehhez milyen lépésekre van szükség, illetve azt, hogy mikor kell kijátszani az etnikai kártyát. Láthattuk a 20. század során ugyanezt Románia külpolitikájában is: szinte mindig a megfelelő pillanatban váltottak szövetségest, és szinte mindig jól is jöttek ki az adott helyzetből.

Ezt benéztük

Băsescu a rendszerváltás utáni román politika egyik legtehetségesebb alakja (bár Victor Ponta is elég ügyes). Ezért is volt hiba elhinni róla, hogy a romániai magyarság sorsának javításában az egyik legfontosabb szövetséges lehet – s itt jegyezném meg, hogy ugyan ez nem túl gyakori, de ebben a kérdésben egy véleményen vagyok Mesterházy Attilával.

Térségünkben gyakorta hisszük azt – főleg mi, magyarok –, hogy normalizálódik egy-egy szomszédunkkal a kapcsolatunk. Ám a végén mindig kiderül, hogy az egész csak színjáték volt: a mélyen gyökerező nemzeti ellentétek miatt – a szavazatmaximalizálás jegyében – mindig ki lehet játszani az etnikai kártyát. Mi pedig mindig bevesszük, hogy már nem fognak élni vele többet.