Már korábban is írtam arról, hogy mi a legnagyobb bajom a kormány kultúrpolitikájával. Majdnem egy évvel ezelőtt, az egyik első Alternatívára írt posztomban így fogalmaztam:

Nem normális az az álláspont, hogy a kormány feladata lenne kitalálni, hogy mi milyenek vagyunk. Márpedig jelenleg ezt szolgálják az átírt tankönyvek (már önmagában egy külön bejegyzést megérne az, hogy próbálják meg a múlthoz való viszonyunkat megváltoztatni kezdve a történelemoktatástól, egészen a Horthy-kultusz felkarolásáig), ezt szolgálja az MMA, Kerényi és minden egyéb. A régi, rossz kultúra helyett egy új gyártása folyik a szemünk előtt, de, ahogy arra már utaltam, a kultúra nem így működik. [...] A hagyomány, a kultúra alapja, nem magának teremt társadalmat, hanem fordítva: a társadalom teremti meg azt magának, és ezt nem lehet erőszakkal megváltoztatni.

Sajnos tavalyi aggodalmaimra a kormány nem cáfolt rá, most éppen a német megszállás emlékére tervezett szoborral próbálja meg átírni azt, amit eddig a múltunkról és önmagunkról tudtunk. Hogy ez miért rendkívül káros, ahhoz meg kell értenünk a kulturális emlékezet fogalmát. A kulturális emlékezet, ahogyan azt Jan Assmann leírja, a kollektív emlékezet azon formája, mely a többi emlékezet (mimetikus, tárgyi, kommunikatív) együtteséből tevődik össze. Lényegi eleme, hogy a szimbolikussá vált múltból az őrződik meg (az válik az örökség, a hagyomány részévé), ami a jelen számára fontos, ebből adódik, hogy a kulturális emlékezet számára szükség van az ünnepekre, melyek a mítoszokat jelenvalóvá, átélhetővé teszik a közösség számára.

Advertisement

A kulturális emlékezet sajátja, hogy irányított, ezen persze nem kell csodálkozni, hiszen az ünnepek, rítusok nem önszerveződő események, rá vannak utalva a "hozzáértő emlékezetformálókra". A jelenlegi kormány törekvése pedig az, hogy úgy alakítsa át a kultúra intézményrendszerét, hogy a számára kedves (a szakma egésze által gyakran marginálisnak, rosszabb esetben tévesnek) gondolt nézeteket valló személyeket jutasson olyan pozícióba, ahonnan könnyen alakíthatják az emlékezetünket és ezzel az identitásunkat.

Stefka István a Magyar Hírlap Online-on ezt írja: "Az önző politika megint a higgadt történészi munka helyére lépett. Megfosztva a kutatást attól a lehetőségtől, hogy a történelemben többféle igazság létezik." Nem tévedés, Stefka a magyar baloldal vádolja azzal, hogy a higgadt történészi munkát lehetetlenné teszik, miközben a higgadt történészek döntő többsége elhibázottnak tartják a szobrot. Stefka szerint a világháború eseményei és a világháború áldozatai a nácik és a náci megszállás hibája (azt például elfejelti, hogy Magyarország a náci Németország szövetségese volt a háborúban).

Egy másik jellegzetes példája ennek az attitűdnek a Marx szobor körül kialakult vita: ugyan számos módon meg lehetne indokolni azt, hogy miért távolítsák el Marx szobrát, de a körülötte kialakult párbeszéd megmaradt a legegyszerűbb, legprimitívebb, bármiféle szakmaiságot nélkülöző szinten. Mert Marx nem kell, mert Marx nem az identitásunk része.

Advertisement

Azt írtam korábban, hogy Orbán nem érti a kultúra működését és nem érti a kultúra intézményeinek szerepét. Sajnos egyre inkább úgy érzem, hogy tévedtem, a kormány ugyanis pontosan ráérzett arra, hogy a kultúra területén végzett átalakításokkal egy nép identitása megváltoztatható, a Fidesz politikája pedig - ebben igazat kell adnom Niedermüller Péter - azon alapszik, hogy az esztétikai érték mindig politikai értékből következik. Csak remélni lehet, hogy az ellenzéknek ennél komolyabb koncepciói vannak a kultúra kapcsán, de ez sajnos nem egyértelmű. A DK Kultúra és hatalom címmel rendezett konferenciát, ahol - az index beszámolója alapján - voltak ugyan biztató jelek, azonban mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy Hiller Nyírő kapcsán így nyilatkozott: "ha lehetőségünk van, úgy hajítjuk ki onnan, hogy csak úgy süvít". Ebben a mondatban ugyanaz a hatalmi logika érhető tetten, mint a kormány jelenlegi cselekedeteiben.

Mindkét politikai oldalnak meg kéne értenie, hogy a kultúrának nem az lenne a szerepe, hogy aktuális politikai igényeket kiszolgáljon és végképp nem az, hogy az intézményein keresztül a pártok a saját képükre formálják a nemzetet. Nyírő Józsefnek ugyanúgy helye van a kulturális emlékezetünkben, mint Alföldi Róbert nemzetijének. Mindkettőnek megvannak az esztétikai értékei és ezeket nem szabadna a politikának elvitatnia, mint ahogy azt sem lenne szabad, hogy Nyírő nyilas múltját elhallgassuk, vagy szemet hunyjunk afelett, hogy ami a XX. században Magyarországon történt annak a nemzet nem csak elszenvedője volt, hanem sokszor tevékeny résztvevője is.