Ha van olyan film, amire igazán illik a "mindfucking" jelző, akkor az a 2002-es Visszafordíthatatlan (Irréversible), Monica Bellucci és Vincent Cassel főszereplésével. A visszafelé játszódó történet két iszonyúan brutális jelenetet is tartogat a nézők számára: az egyikben premier plánban verik szét egy ember fejét poroltóval, a másikban a Bellucci által játszott Alexet erőszakolják meg és verik agyba-főbe. Ezek miatt a Cannes-i bemutatón (és később is) rengeteg néző konkrétan rosszul lett a látottaktól.

A Gaspar Noé által rendezett (2011-es Index-interjú vele itt) filmnek azonban elsősorban nem a polgárpukkasztás a célja: a szerkezetileg nagyon pontosan felépített, az alig pár oldalas forgatókönyv és improvizációk ellenére rendkívül komoly szimbolikával felépített film erőszak és szexualitás viszonyát járja körül, a pokol legsötétebb bugyraitól (egy Rectum - Végbél - nevű, homoszexuális szado-mazo klub) haladva a mennyország, azaz egy kellemes reggeli ébredezés és összebújás felé. Hogy aztán a rendkívül szuggesztív, katartikus, Beethoven szimfóniájával súlyosbított zárójelenet után azt olvashassuk: "le temps détruit tout", azaz "az idő mindent lerombol".

Advertisement

Hogy a bosszú ugyanúgy állati sorba taszít, mint a más frusztrációk által megvalósult erőszak, azt tökéletesen példázza a film, miként azt is: az erőszak sosem annyi, amit a kamera szemérmesen mutatni igyekszik. Az elfordulás, a néhány sikoly és aztán a gyors befejezés. A Visszafordíthatatlan nem fordul el, nem játssza, hogy erről az egészről jobb nem is tudomást vennünk. Mint azt az aluljáróban lezajló nemi erőszakot a távolból felfedező, majd rögvest visszaforduló járókelő teszi.

Most, közel 18 év együttlét után, válik Alex és Marcus, azaz Monica Bellucci és Vincent Cassel. Mintegy ezzel is csak a Visszafordíthatatlan végső következtetését erősítve: le temps détruit tout. Nincsen remény.

(A sejthetőleg a Visszafordíthatatlan által is inspirált számban a francia Diapsiquir eleveníti fel Beethoven hetedik, a filmben elhangzó szimfóniáját)