Van valami igazán vicces abban, hogy egy napon jön ki a Heti Válasz a floridai NARTH-konferenciáról szóló tudósításával, és coming outol az Apple vezetője, Tim Cook. Utóbbi arról beszél, Isten ajándékának tekinti melegségét, míg a NARTH-osok jó része azt javasolja, tekintsük inkább betegségnek, abnormalitásnak a homoszexualitását.

Azaz hogy dehogy javasolja. És épp ebben rejlik kegyetlensége: eljátssza az angyali önismereti szakkört, a baráti társaságot, amelyik csak el kíván beszélgetni a meleg fiaddal, felvetve azért a kérdést: biztos, hogy kellemes egy egész életet az árnyékban leélni?

Advertisement

Mert ne legyen senki előtt kétséges: melegnek lenni nem egy „jó buli”, afféle szórakozás, amit választ az ember, majd ha úgy van, lejön róla, mint szerencsétlen narkós a kábítószerről. Tudja-e a melegtelenítés laikus híve, mennyi meleg szeretne inkább heteroszexuális lenni, csak végre ne kelljen bujkálnia, titkolóznia, rejtegetve szerelmét és nemi identitását? Ne kelljen menedéket keresni egy ligetben, ahol szégyenérzet nélkül meg lehet fogni a másik kezét és át lehet ölelni őt? Hogy meg lehessen hívni a családi vacsorára ugyanúgy az ember párját, hogy lehessen ugyanúgy bulizni, felvállalni barátok előtt a kapcsolatot? De nem lehet.

Inkább ne mondjuk ki hangosan, hogy betegség!

És itt jönnek a NARTH sarlatánjai és szerencsétlen sérült emberei (Ceglédi Zoltán fájdalmas és remek összeállítást közölt ezen emberek egy részéről), akik azt állítják: ők el vannak nyomva, csupán szeretnék a „megerősítő terápia” mellett a „helyreállító terápiát” is elfogadtatni. Mint az alternatív nyelvészkedők, akik tücsköt-bogarat összehordanak a finnugor nyelvrokonság ténye ellen (szinte mindegy is nekik, milyen legyen, sumér, etruszk vagy dravida, csak ne finnugor), majd amikor elismert nyelvészek veszik a fáradságot, és megcáfolják a baromságaikat, védekeznek: ők csupán egyenrangú felek szeretnének lenni, a kutatás szabadságáért küzdenek. Közben pedig végig meg vannak sértődve, hogy komolyabb helyeken nem igazán foglalkoznak velük.

Advertisement

„Nem érdemes szajkóznunk, hogy a homoszexualitás betegség” – szólja el magát a tudósítás szerint egy „ex-gay” NARTH-tag, mintha csak el lehetne hallgatni, hogy betegségnek tartják a homoszexualitást, és ezért akarják gyógyítani. Mert hogyan is lehetne, ha egyszer nem az? Olyan nincs, hogy valami egyszerre betegség és nem az. Persze, a tudósítás ezt már nem igazán boncolgatja.

Ha pedig nem abnormális melegnek lenni, akkor nem is lehet belőle szép szavakkal kigyógyítani. Még akkor sem, ha a lap hoz egy rakás frusztrált és/vagy sérült embert példaként, úgy téve, mintha ez nem csupán egy kisebbség lenne a homoszexuális nőkhöz és férfiakhoz képest. El lehet-e fogadni, hogy ezeknek az embereknek a lépését – azt, hogy inkább az ellenkező nemnél kötnek ki végül? Miért ne lehetne? Persze, a tudósításban megszólaló egyik előadó is úgy tesz, mintha a mainstream válasz az lenne: „törődj vele, és keress fel egy melegbárt!”

Már kigyógyult, hisz a kebleivel viccelődik

Pedig épp a homoszexualitást normálisként elfogadók azok, akik önmaguk elfogadását javasolják a melegeknek, illetve azt, hogy olyan életet éljenek, amilyet szeretének. A HV viszont Christopher Doyle-t hozza példaként, egy olyan embert, akit saját bevallása szerint nyolcéves korában unokanővére molesztált, ami miatt ő is szexuális játékokra kényszerített más gyerekeket. Valóban azt gondolja bárki is, ilyen lenne egy átlagos meleg? Doyle állítása szerint a homoszexualitásba menekült, de aztán feldolgozta sebeit, „meggyógyult”, és több mint tíz éve nem lépett homoszexuális kapcsolatra és nem is nézett melegpornót. Mindez nagyszerű, de miért lenne evidens, hogy az állítása szerint mindezt felszabadultan soha meg nem élő Doyle lenne az átlagos homoszexuális megtestesítője, vagy hogy egyáltalán ő tényleg homoszexuális volt korábban? Még ha esetében igaz is (és itt még mindig csak róla beszélünk), hogy nem elnyomja magában a melegséget, akkor is csak arra juthatunk: korábban nyomta el heteroszexualitását, az frusztrálta őt.

Egyébként az is egy vicc, hogy a szexualitás megélését külön lehet választani a társadalomba vetettségtől, miként azt Doyle sejteti („a homoszexuális pszichiátriai, a meleg társadalompolitikai kifejezés”), miként az is: homoszexuálisnak lenni annyi, mint melegpornót nézni és férfiakkal szexuális kapcsolatot létesíteni. De akkor nyilván az pedig, aki nem néz pornót, és huzamosabb ideje nem is szexelt, meggyógyult a heteroszexualitásából.

Ahogy Doyle esetében, úgy más a cikkben lévő személyeknél is látszik, hogy végtelen frusztrációt okozott számukra másságuk megélése. Vagy esetleg jelenleg okoz azt: Christine Sneeringer „főállású ex-leszbikus”, akiről a lap azt írja, „tréfát tréfára halmoz férfias külleméről, autószerelői hajlamáról vagy éppen a kebleiről, két lábon járó bizonyítékául annak: lehet visszaút a meleg életmódból.” Hát, mintha ez az erőltetett, frusztrált viccelődés inkább mást bizonyítana.

Pray the gay away!

Egyik kedvenc South Park-epizódomban (Cartman sucks) szerencsétlen Buttersről apja azt hiszi, hogy meleg hajlamai vannak, ezért elküldi őt egy átnevelő táborba. Itt mindennapos a depresszió és az öngyilkosság – és jelen vannak persze az olyan figurák is, mint akik ebben a HV-cikkben megjelennek. Persze, a papok csak segíteni szeretnének a megtévedt fiataloknak, hogy újra egészségesek és boldogok lehessenek – segíteni nekik meggyógyulni, újra normálissá válni.

Advertisement

Kérdés, ki segít a meleggyógyítóknak, hogy elfogadják maguk körül a világot olyannak, amilyen. Hogy aztán ne kelljen a tépelődő, szenvedő heteroszexuális szimpatizánsoknak kéthetente cikket írniuk arról, milyen dolog is ez a melegség már. Hogy ne akarjanak éjt nappallá téve önazonosságában elbizonytalanítani mindenkit, akit csak tudnak. Hogy ne próbálják egy szűk kisebbség mániáját ráerőltetni a többségre: miként nyilván a melegek sem azt kívánják, hogy a heterók is váljanak homoszexuálissá. Márpedig olyan nincs, hogy betegség is meg nem is az, gyógyítunk, de elfogadjuk, hogy mást nem kell gyógyítani. Tessék végre egyenesen kimondani, hogy betegségnek gondolják, ne itt sunnyogni, úgy téve, mintha létezhetne a két elképzelés egymás mellett.

És akkor már helyben is vagyunk: vannak, akik néhány szerencsétlen példájára alapozva „kezelnének” fiatalkorúakat, ha ezt engednék nekik. A legsebezhetőbb korban lévőknek mondanák, hogy valójában van kiút a melegségből: olyanoknak, akik nagyon is örülnének neki, ha lenne kiút, ha tudnának változtatni. A legnagyobb hazugság, hogy ez alapulhat önkéntességen, mindenki tudja, hogy fiatalkorúak esetében ez leginkább a szülőn múlik: azon, aki képtelen elfogadni, hogy fia homoszexuális, hogy nem lesz unokája, és nem mutogathatja boldogan barátainak menyét, vejét, unokáját.

A szülőn, akinek elég egy aprócska megerősítés, hogy lehet változtatni, és máris képes pokollá tenni gyermeke életét. De ehhez még csak NARTH sem kell: így sem tudja elfogadni a szülők jó része gyermeke másságát, így is próbál menekülni a tény elől, változásban reménykedni a sok-sok anya és apa.

Advertisement

Velük hitetnék el a meleggyógyítók, hogy ha felhívják az emelt díjas számot, áradni fog a pénzenergia elég erősen akarják, gyermekük holnapra mégsem lesz homoszexuális.

Jut eszembe, mutattam már, milyen jó cikket írt a hiszékenység vámszedőiről Szőnyi Szilárd néhány éve?

(a szerző a VS.hu munkatársa)