Tudjátok nekem mikor jött el először az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nekem és a Fidesznek tényleg soha semmi közünk nem lesz egymáshoz? Itt most persze nem arra gondolok, hogy mikor döntöttem úgy, hogy soha nem szavaznék a Fideszre (ez nálam családi örökség), hanem arra, hogy mikor éreztem úgy először, hogy ha nekem valaki elkezdi magyarázni, hogy a Fidesz nem egy undorító valami, akkor elgondolkozok azon, hogy az illetővel többet inkább nem beszélek.

Nekem ez a pillanat először talán Sz. Ferenc kapcsán jött el. Pedig akkor már túl voltunk egy-két aljas és/vagy undorító húzáson, sok olyanon, amit azóta is emlegetünk, de egyik sem volt számomra annyira felfoghatatlan, mint az, hogy egy gyilkosságért elítélt bűnözővel rakatnak rendet a tüntetők között.

Ekkor én magamban elkönyveltem, hogy a Fidesz szavazóival, de különösen a Fidesz politikusaival értelmesebb párbeszédet folytatni nem lehet, mert, aki ezek után képes támogatni a kormányt, az egészen biztosan egy erkölcstelen féreg.

Persze mindez nem ennyire egyszerű és amit ifjonti felháborodásában eldönt az ember, azt nem feltétlenül tartja be. Különösen egy ilyen döntést, ahol mégiscsak arról van szó, hogy minimum másfél-két millió embert kíván egyszerre megbélyegezni, márpedig, ha van valami, amiért különösen viszolygok a Orbántól, akkor az az, hogy folyamatosan megbélyegez csoportokat.

Advertisement

Meg aztán, mégis hol húzza meg az ember a határt? Vajon egy CBA dolgozóját a Fidesz kollaboránsának kell tartani? És mi a helyzet a vidéki polgármesterekkel, akiket a legkevésbé sem érdekel, hogy mi történik egy pesti tüntetésen? Szóval hiába döntöttem én el ezt magamban, azért győzött a józan ész és a párbeszéd iránti vágy, mert hát mégiscsak a beszélgetés az egyetlen módja annak, hogy megértsük egymást és, hogy megtaláljuk azokat a közös pontokat, amik mentén előrébb tudjuk vinni az országot.

Aztán jött megint Orbán és beleköpött az én szépen kialakított álláspontomba. A menekültügy kapcsán előadott gyűlöletkampánynak sikerült teljesen kivernie nálam a biztosítékot. Nem csak azért, mert nyilvánvalóan kihasználja azt, hogy az állampolgárok tájékozatlanok a témában, de ráadásul épít az idegenektől, a másoktól való ösztönös félelemre. Annyian, annyiszor leírták már, hogy Orbán most éppen jobbikosabb a Jobbiknál (most? éppen? hát az elmúlt négy évben kinek a kottájából játszott?), de ettől még nap, mint nap megdöbbentő látni, hogy az egykori liberális fiatalemberből, aki “korszakká szervezte az életünket”, milyen megkeseredett öregember lett. Elkeserítő, hogy a miniszterelnökünk egyetlen nap alatt képes a menekülttáborok felszámolásáról és a menekültek (az ő szavaival: bevándorlók, hiszen nálunk nincsenek menekültek) hazazavarásáról, illetve a melegekkel szembeni kirekesztő és igazságtalan alkotmány (és törvényi szabályozás) által teremtett helyzet egyensúlyiságáról és normalitásáról elmélkedni.

Ilyenkor mindig újra megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy ha egy fideszest látok, akkor szaladnom kell, mert beszélni vele nem tudok, mert nincs mit neki mondanom. Köztem és köztük nem lehet párbeszéd, mert ők ehhez adják a nevüket, a kirekesztéshez, a gyűlölethez, az ellenségeskedéshez. Viszont ha tényleg így tennék, akkor mennyivel lennék különb Orbán Viktornál?

Advertisement

Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy nekem kelljen bármiben is döntenem Magyarország jövőjével kapcsolatban. Más szempontból viszont egy vagyok azok közül, akik dönthetnek Magyarország jövőjéről. 25 éves, közügyekkel foglalkozó értelmiségiként ha nem is nagy, de azért egy minimális lehetőségem van arra, hogy tegyek valamit azért, hogy amikor Orbánról múlt időben beszélünk (mert ha nem három, akkor majd hét vagy tizenegy év múlva úgy fogunk), akkor ne az jelentse a legnagyobb problémát a társadalomban, hogy nem vagyok képesek egymáshoz szólni. Igen, igaz, hogy nem tudom mit mondjak azoknak, akik a kirekesztő jelszavak és eszmék mellé teszik le a voksukat, de azt tudom, hogy valamit mondanom kell. Mert az nem lehet, hogy örökké belemerevedjünk a gyűlöletbe, párbeszéd nélkül pedig sosem fogjuk egymást megérteni.