je suis Charlie

Megállni, félúton...

Amikor a múlt hét végén jóformán végignéztem a Székelyek Menete közvetítését, majd olvastam az erre reagáló jobb- és baloldali szösszeneteket a Kárpát-medence majd' teljes területéről, nem tudtam másra gondolni, mint hogy már megint ott tartunk mindannyian, ahol tíz éve: a startvonalnál, egymásra üres szemekkel bámulva. Erről árulkodik mind a jobboldaliak lelkesedése, mind pedig a liberális véleményformálók vallásos idegenkedése az eseményektől.

Az egész történetben tulajdonképpen és meglepő módon az Együtt 2014 támogató nyilatkozata, és az MSZP-től kicsikart hasonló jellegű, csendes fejbólintás a leginkább érthető: egyfajta elismerése ez annak az itthoni baloldali bűntudatnak ami 1990-től előbb jóformán tudomást sem vett a határontúli magyarok kisebbségi jogairól, majd a kicsikart kettős állampolgárság-népszavazáson annyira nekitámadt az ügynek, hogy azzal jóformán egy évtizedre biztosította a jobboldal kizárólagos helyét a probléma politikai értelmezésében.

Advertisement

Számomra a kérdés kissé személyes jellegű: politikai szocializációm abszolút kezdetét jelentette, amikor 18 évesen életemben először próbáltam meg felelős szavazóként rendet tenni a fejemben a "kétigenes" népszavazás előtt. Aki esetleg nem emlékezne: ez volt az az időpont, pár hónappal azután, hogy Gyurcsány Ferenc átvette az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány vezetését, amikor az ellenzék két merőben eltérő kérdést vitt sikeresen egy platformra. A Patrubány-féle kettős-állampolgársági népszavazás-kezdeményezést ugyanis Orbánék meglehetősen mostoha módon a kórházprivatizáció megakadályozására vonatkozó kezdeményezésükkel párosították össze. Azaz várjunk csak, nem! A Fidesz tulajdonképpen a kettős-állampolgárság javaslat kitűzése környékén feltétel nélkül fogadta el a Munkáspárt (!) kórházprivatizáció-ellenes népszavazási kezdeményezését, és azután emellett kampányolt.

Azt sokfelől halljuk

az utóbbi években, hogy az ország politikai értelemben a 2002-es választási kampány idején vált kettéosztottá és párbeszédképtelenné. Noha az ekkor kezdődő és 2010-ig tartó szekértábor-logika ma már - főleg a baloldali-liberális tábor felmorzsolódása miatt - nem feltétlenül igaz, a mára jellemző jobboldali beszédmód mai formájában sem akkor, hanem pont 2004-ben jelent meg. Közösségi média híján a küzdelem ekkor még különböző honlapok fórumszekcióiban, valamint az index fórumain folyt, főleg a kettős állampolgárságról. Dúlt az állóháború, pártaktivisiták és önszorgalomból gépelgető megszállottak mindkét oldalon a vallásos fanatizmusig fokozták saját álláspontjukat. A felszínen a Fidesz a nemzeti összetrartozás alapfeltételének, egyfajta "magyarságvizsgának" állította be a szavazást. A felszín alatt azonban - azóta sem tiszta kik kezdték - ostoba és undorító gerillakampány indult, például sztereotipikus vigyorgó, pénzt markolászó zsidókkal, akik "nemmel szavaznak".

Mintegy válaszul erre a baloldal is a legutolsó eszközéhez, a népriogatáshoz fordult: pártjelvény nélküli plakátok jelentek meg az utcán ilyen feliratokkal:

Advertisement

Az utolsó pillanatban indított NEM-kampány annak idején az mszp-szdsz-ben is komoly feszültségeket okozott, ugyanis a kezdetekkor az volt egyeztetve, hogy a kormány csupán "tájékoztató-kampányt" tart, tehát sem az igen, sem a nem mellett nem teszi le hivatalosan a garast. Az első alkalom lett volna, hogy egy rendszerváltás utáni magyar kormány nem tézis-antitézis alapon fogja föl a szerepét. Nem sikerült, Gyurcsány, november 15.-én végül először pislogott, és elindította az elég primitív negatív kampányt.

Az eredmények ismertek: az igenek száma kettős állampolgárság-kérdésben kicsit több lett, de a 35 %-os részvétel miatt a teljes, két hónapon át tartó cirkusz érvénytelen szavazással végződött. A tanulság a jobboldal szerint az vol, hogy a magyar nemzeti identitás válságban van, a baloldal szerint a felelőtlen ellenzék kapott ki.

Advertisement

A valódi tanulság pedig talán az volt, hogy tanulság nincs. A kérdés egyszerűen nem érdekelt egy csomó embert olyan szinten, hogy egy vasárnapi túrát tegyen a szavazókörbe. Még az egészségügyes párosítással sem. Megszülethetett viszont a kettosallampolgarsag.hu-ból előbb a kuruc.hu, majd a kuruc.info.

És ebben már benne volt minden,

ami miatt belátható időn belül itt, Magyarországon még képtelenek leszünk értelmezni és átlátni a belpolitikai kontextuson, és esetleg rákérdezni, mit is jelentett mindez az ott élőknek. Ez ugyanis tökéletesen elveszhet a fordításban. Miközben magyarok tízezrei - részben elfogadva a gyurcsányi narratívát - bevándorlástól, ébredező revizionizmustól tartva, esetleg éppen a megjelenő antiszemita hangokra adott válaszul - távolmaradással és nemmel büntették a túlpörgött jobboldali propagandát, ezt a határontúliak nemcsak történelmi cserbenhagyásként értelmezték, ennél sokkal fontosabb dolog történt:

Egyszerűen véget ért az a korszak, amikor a magyar államot ügyeik fő letéteményesének, védelmezőjüknek tartották.

Advertisement

Megerősödtek főleg Erdélyben és a Felvidéken azok, akik úgy vélték, a nemzetiségi kérdést saját portájukon belül, és főleg a saját civil és politikai szerveződéseknek kell rendezniük. Olyan pártok kialakulása, mint a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja vetélytársaként feltűnő Híd-Most, vagy a magyar jobboldaltól saját beszédmódját egyre inkább függetlenítő RMDSZ, és az EU csatlakozások után ennek folyamatosan bővülő anyagi háttere is megjelent. Románia vonzatában ez persze újra felvetette a nemzetiségi autonómia kérdését.

Én tíz évvel ezelőtt, akkori gondolkodásomnak megfelelően, elválasztottam egymástól a népszavazás két kérdését: a kettős állampolgárságra végül nem elsősorban azért szavaztam igennel, mert azt gondoltam, hogy ez érzelmi nyilatkozat (persze az IS volt), sokkal inkább az akkori jogi keret alapján láttam egyfajta kibontakozási lehetőséget egy jól meghatározott kisebbségi magyar státusz felé, amelyből akár még önkormányzat és mind a magyar mind a román politika aktuális neurózisaitól független kulturális döntési helyzet is lehet. Nem éreztem baloldali-liberálisként, hogy ennek támogatása alapjaiban rengetné meg világnézetemet.

Advertisement

Az utóbbi három év

ebben a kérdésben is teljes kiábrándulást okozott számomra. Egyre növekvő gyanakvással néztem végig, ahogy a kormányzó Fidesz - a kibővített állampolgársági törvény elfogadása után - óriási alfelével teljesen ráül az erdélyi közéletre, és saját kinti szatelitszervezete, az Erdélyi Magyar Néppárt égisze alatt egyre növekvő direkt politikai nyomást is gyakorol odakint. Mindezzel akkor is baj van, ha a Székely Menetet - főleg a központosítási törekvések, a status quo fenntartására elkötelezett román politikai elit intézkedései hatására - kint és itthon is lényegi konszenzus övezte. Nem mindegy azonban az, hogy a következő lépésként kínálkozó autonómia hogyan, és milyen keretben merül föl.

Advertisement

A vasárnapi székely menetet kritika ugyanis nemcsak néhány, egyébként leginkább Bajnai pártjával hadakozni kívánó értelmiségi részéről érte, ezeket a fent leírt kétoldalú félelem alapélménye tulajdonképpen megmagyarázza. Erdélyi hangok is figyelmeztettek veszélyeire. Itt van mindjárt eklatáns példának az, amit Parászka Boróka írt ez év nyarán:

Az utóbbi hónapok kétségtelenül arról szóltak, hogy miként lehet minél szélesebb körben felmutatni a „székely identitást”. Hogyan lehet Székelyföldet „építeni”, képviselni, milyen a Székelyföld zászló, jelkép, a székely termék, a székely vágta stb. Erdély az identitás-versenyek vidéke, ez azonban minden eddiginél különlegesebb, mert mögötte nem etnikai konfliktusok vannak. Nem a klasszikus román-magyar ellentétek mutatkoztak meg, hanem a magyar-magyar szembenállás. A székelyföld („tömbmagyar”) – nem székelyföld (szórványmagyar) konfliktus. A történelmi, nemzeti kulturális hagyaték került szembe a mesterségesen, kampánycéllal, manipulatív módon torzított örökséggel. Ez az új, „épített” Székelyföld – kétség ne férjen hozzá – nem az a Székelyföld. Politikai manufaktúra, ahol az eredményességet az eladott székelyzászlók számában mérik.

Advertisement

A szerző, aki immár több, mint tíz éve foglalkozik az erdélyi autonómia-elméletekkel, valami nagyon fontos, bár szabad szemmel jelenleg alig észrevehetőre mutatott rá. Székelyföld, amely, mint közigazgatási egység 1876-ban, tehát a Magyar Királyság alatt szánt meg létezni. Az 1920 utáni román kormányzat ezt a közigazgatást átnevezésse fenntartotta, az 1945 utáni pedig éppen a mai tervezethez hasonlóan Székelyföldet tette meg magyar nyelvű tartománnyá, ezzel az erdélyi diverzitásnak okozva károkat. A sok elemében „rossz emlékű” Magyar Autonóm Tartományt végül Ceausescu szüntette meg, teljesen kitörölni szándékozva a magyar kultúra bármilyen jelét az országból. A kilencvenes-kétezres évek után pedig ma ismét oda jutottunk, hogy jelenleg a székely megyék a budapesti Erdély-politika kizárólagos nyertesei. És bármennyire is a reálpolitikai megfontolás lebeg az itthoni és hargita-melléki törvényhozók előtt, a székely autonómia elfogadása lemondás egy esetleges szélesebb körű, erdélyi, multinacionáis autonómia lehetőségéről. Ezt pedig leginkább bizony a még mindig jelentős mértékű partiumi és erdélyi szórványmagyarság (figyelem! ma már Kolozsvár is ide tartozik!) keserülné meg.

Ők ugyanis jelenleg nem jelentenek elég szavazót. A mostani kisebb, és csak magyar autonóm terület pedig akár évszázados távlatban is lehetetlenné teszi majd ezen területek magyarságának átmentését. Valószínűtlen ugyanis, hogy a román központi kormányzat záros határidőn belül akár két ilyen törekvésnek is helyt adna. A Székelyföldi autonómia - miközben tökéletes vadászterületet nyújt a jelenlegi Magyarország szűk oligarcha-elitje számára, még ha meg is valósulna, tehát a hasonló törekvése végpontja lenne.

Advertisement

Hát csupán ennyit kockáztatunk.

Share This Story