je suis Charlie

Mikor ért véget az 1956-os forradalom?

A hivatalosan elismert verzió, és az 1989 óta kialakult ünneprend szerint is úgy tudjuk, hogy az 1956-os forradalom október 23-tól november 4-ig tartott. A szovjet csapatok újbóli bevonulása, és Kádár kormányának megalakulása azonban a valóságban egyáltalán nem jelentette a forradalom végét. Sőt még fegyverese ellenállásra is sor került mind Budapesten, mind vidéken.

A rend helyreállítása ugyanis csak és kizárólag az újonnan a szovjeteket támogató párttá emelt MSzMP-propaganda szerint fejeződött be novemberben. A valóságban - noha november 4. utáni fegyveres tevékenységért később biztos halál járt- több, a forradalom idején aktív fővárosi és vidéki felkelőcsoport döntött úgy, hogy az ellenállást a megszállás után is folytatni fogja. Nagyon sokan a földalatti tevékenységhez - kiadványszerkesztés, plakátozás, illegális tüntetések szervezése - folyamodtak, és a kialakuló spontán munkás-közigazgatás, munkástanácsok pedig éppen ekkor kezdtek valójában működni, mintegy bizonyos mértékben pótolva a menekülni kényszerülő Nagy Imre-kormányt. Ám voltak olyanok is, akik továbbra is fegyverrel álltak ellen ideig-óráig a nyilvánvalóan óriási túlerőnek.

Advertisement

Azt még a kései hivatalos pártemlékezet is elismeri,

hogy maguk a harcok hosszabb ideig eltartottak november 4. után. Biszku Béla egy 1986-os visszaemlékezésében (Koncz István interjújában) is úgy fogalmaz:

A fegyveres ellenforradalmi gócokat a segítségül hívott szovjet katonai erők néhány nap alatt leverték. [...] Az ellenforradalom utóvédharcainak felszámolásában - mert megbúvó orvlövészek által provokált tűzharcok még hosszabb ideig előfordultak - már komoly segítséget nyújtottak a magyar fegyveres erők.

Biszku Béla-interjú in: Baló György - Koncz István - Maros Dénes - Ujvári Imre László (szerk.), Visszaemlékezések 1956, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1986. 59.

Amint az sejthető, Biszku "megbúvó orvlövészeit" érdemes legalább néggyel felszorozni, ha a középtávú fegyveres aktivitás mértékére vagyunk kíváncsiak. Noha mind a szovjet hadsereg, mind pedig a hamarosan felálló, félhivatalos magyar karhatalom (pufajkások) gyorsan és igen kíméletlenül igyekeznek felszámolni a felkelő csoportokat, egy-két helyen nem sikerül azonnal megtörni az ellenállást. Hogy miért nem, arra tökéletes példa a Baross téri felkelőközpont november 4 utáni története.

A kiemelkedő szervezőként leírt Baross téri felkelőparancsnok, Nickelsburg László és ad-hoc vezérkara az őket ért november 4-i kemény szovjet csapás után sokakkal együtt a Péterfy Sándor utcai kórházban húzták meg magukat, ez vált a továbbiakban egyfajta pót-törzssé a VII. és VIII. kerületben elszórtan továbbra is tevékenykedő felkelőcsoportoknak. Ezek vagy tartották a kapcsolatot a vezérkarral, vagy bizonyos szervezettségi fokon a helyzet miatt önállósodásra"> szánták el magukat.

Advertisement

Fegyveres felkelő egy tankon a józsefvárosi Déri Miksa utca 10. számú ház előtt 1956. október 27. Forrás: fszek.hu

Advertisement

Az ilyen, november 4 után izolált csoportok közül kétségtelenül a legkeményebbek a Royal Hotel védői voltak. Hiába kerítették be őket a megszállók, Hotelben még november 9-ig - tulajdonképpen az utolsó molotov-koktélig és töltényig tartották magukat, jelentős és nem várt veszteségeket okozva a szovjeteknek.

A másik, talán nem is annyira meglepő, jelenség a felkeléssel kapcsolatban, hogy míg a belvárosi ellenálló központokról sokat beszélünk, szinte fel sem merül az emlékezéseken a kőbányai Éles sarok, vagy Csepel védőinek emléke: előbbi november 8-ig, utóbbi pedig egészen november 20-ig (!!!) tartott ki.

Advertisement

Ahhoz, hogy

a folytatódó ellenállást fenn lehessen tartani, persze szükség volt egy, november elején már olajozottan működő földalatti rendszerre, ahol a fegyver- lőszer- és élelem-utánpótlás valamennyire mozogni tudott. A VII. kerületi csoportok esetében ezt a közös pontot a Péterfy Sándor utcai kórház jelentette. Itt nem csak a sebesülteket látták el minden további nélkül, november 4 után is, de a pincékben el lehetett bújni, innen a menekülést is sokkal jobb eséllyel lehetett megkísérelni.

Advertisement

Ilyen búvóhelyeken működtek a különböző, november és december folyamán is stencilezve megjelenő röplapok és újságok, amelyeket sokszor a teljes főváros területén, esetenként pedig vidéken is szórtak.

Advertisement

"Sztrájkot!", az MTI 56-os röplap-gyűjteményéből

Az egyik legsikeresebb ilyen, folyamatosan stencilezett és szórt forradalmár-lap a Gáli József és Obersovszky Gyula által szerkesztett "Élünk!" volt. Gáli és Obersovszky a kórház munkatársainak időnkénti segítségével szerkesztette az újságot és a röplapokat, folyamatosan ellenpontozva a hivatalos kormányzati propagandát. Kádár és Münnich újraszerveződő MSzMP-jének energiáit november folyamán tulajdonképpen teljesen lekötötte két, a folyamatos ellenálláshoz kötődő feladat: a sztrájk letörése, és az ellenálló gócok felszámolása.

Advertisement

Az országban ugyanis az október 24-én sorra alakultak a forradalmi munkástanácsok, amelyek a gyári dolgozók általános sztrájkját koordinálták. A forradalmi kormány eltűnésével megalakult országos szervezetük a Központi Munkástanács (KMT) is. Az országot megbénító munkabeszüntetés feloldásának követeléseit a második szovjet invázió után sem változtatták meg: fegyverszünet, a megszálló csapatok kivonása, függetlenség. Ugyan a KGB által folyamatosan támogatott fellazítás működött, Kádáréknak mégis le kellett ülniük a munkástanácsok képviselőivel, Bali Sándorral és Rácz Sándorral, ugyanis a helyzet november közepére már a kettős hatalom patthelyzetével fenyegetett. Annál is inkább, mivel az alulról szerveződő tanácsok (szovjetek) alapvetően a marxista-leninista gondolkodás legtisztább formáinak, a sokak által hőn áhított "valódi szocializmus" biztosítékainak számítottak, és így sok kommunista is hozzájuk csatlakozott november folyamán. Kádár pontosan látta, ennek a szovjetek számára akár végzetes következményei is lehetnek, gyorsan kellett cselekednie.

November 14-i ülésén a Központi Munkástanács például még nyíltan követeli:

"A Magyar Népköztársaság központi kormányhatalma elsősorban a munkástanácsokra támaszkodjék, valamint azokra a szervekre, amelyeket a parasztság, az értelmiség és más rétegek az elmúlt hetekben létrehoztak. A kormány tegye magáévá és valósítsa meg a munkástanácsok követeléseit."

Advertisement

Az idő azonban mindkét felet sürgette, és végül november 21-én, azon a napon, amikorra a Kádár-kormány megígérte, hogy részt vesz a a munkástanácsok Nemzeti Sportcsarnok-beli ülésén, az épületet szovjet harckocsik veszik körül, megakadályozva a nagyobb tömeg gyülekezését.

A különböző, megszállóktól független hatalom képviselői egészen addig aktívan ellenálltak, amíg a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoport a fővárosban, védett helyen volt. November 24-én azonban őket is kicselezték, majd elrabolták. Innentől fogva az ellenállás mind elkeseredettebbé vált, és december folyamán már sokkal inkább a letartóztatásokról és a hatalom folyamatos megszilárdításáról szólt.

Advertisement

Talán az utolsó, látványos forradalom melletti kiállást a december 1-i "Nőtüntetés" jelentette. Nevével ellentétben nem nők, hanem a még aktív Élünk! szerkesztői köre volt ennek a főszervezője. A Hősök terére érkező tüntetőket eredetileg a pufajkások sortűzzel akarták szétoszlatni, ezt tulajdonképpen csak a helyszínen megjelenő indiai diplomata beavatkozása miatt nem kerül sor. December 6-án azonban már lövetnek az összegyűltekre a Nyugatinál Budapesten, december 8-án Salgótarjánban, itt legalább ötvenen haltak meg a kialakult káoszban.

Mindeközben Békésben és az ország több részén is folyamatosan újjáalakultak a forradalmi tanácsok, ezeket fokozott razziákkal csak 1957 első hónapjaiban törik le, főleg a belügyi hatalmat gyakorló Münnich Ferenc és Biszku Béla vezényletével.

Advertisement

Az országos, több hónapig tartó terror szimbolikus záróakkordja 1957 május 1-je volt. Kádárék ezt, a munkásmozgalom számára legfontosabb ünnepet használták föl arra, hogy demonstrálják a világ előtt: immár szilárdan kézben tartják a hatalmat a társadalom minden rétegében. Magyar viszonyok között gigantikus méretű felvonulást szerveztek, amely ugyan, a rossz emlékű Rákosi korszakot ellenpontozandó nem volt éppen "kötelező", de a feszült helyzetben természetesen az "ajánlott" minősítés is megtette a hatását: a kísérleti adásra kivonuló tévékamerák előtt a korabeli becslések szerint közel egymillió, Kádárt és a pártot éltető ember jelent meg, az eseményt több népszerű jóléti intézkedés (pl. az ipari munkások, bányászok és tanítók/tanárok 10-30%-os fizetésemelése) is megelőzte. Ez tekinthető az 1956-os forradalom és szabadságharc tényleges végpontjának.

Advertisement

Összességében elmondhatjuk azt,

hogy noha november 4-e fordulópontot jelentett az 56-os szabadságharc történetében, viszont semmiképpen sem tekinthető végpontnak. Ekkor még maga a tankon Magyarországra érkező Kádár János sem tekintette egyértelműen "ellenforradalmi támadásnak" a történteket, és arra is volt matematikai esély, hogy valamiféle kiegyezésre kerül majd sor Nagy Imre és közte. Éppen ezért voltak nagyon sokan, akik a további, aktív ellenállás valamely formája mellet döntöttek.

Advertisement

Nagyon fontos volt a novemberi-decemberi időszak is, hiszen a földalatti ellenállás, a vidéki aktív lázadás folytatása (volt olyan város, ahol fegyverrel a kézben, a főtéren várták a szovjeteket) egyértelmű és kemény akadály volt a megszállók és az Kádár-kormány előtt. Ezt csak részben sikerült erőszakkal megfékezni, és valójában igen sok szociális engedmény azért született meg, hogy a még mindig élő forradalom tömegbázisát, mint hatalmi riválist, megszüntessék.

Ezért érdemes lenne lassan átlépni az megemlékezésnek is a hagyományos, november 4-i záró dátumon. Ugyan a kemény fegyveres megtorlások miatt már senki sem kezdte újra október 23-át márciusban, az ellenállás, és maga a forradalom is, az év végéig aktív, élő és dinamikus mozgalom volt. November 4-e tehát nem is abszolút gyásznap, csupán a szabadságharc átalakulásának dátuma.

Advertisement

"Csapataink harcban állnak" - minikonferencia az ELTE BTK-n a november 4. utáni eseményekről szerdán az Alternatíva és a Hallgatói Hálózat szervezésében.


A címlapkép forrása: Kozák Gyula: 1956-os röplapok - Beszélő blog

Share This Story